Tavasz
Lejárt az időm, szedd össze magad!
Szólt Télanyó a lusta Napnak.
Ühhhüm, szívta magába a tél utolsó, illatát
hhümm, fújta ki magából a tavasz első fuvallatát.
Összébb húzta magán puha felhőkabátját,
folytatta volna lusta téli álmát.
Ám szeme sarkából mégis kitekintett,
látta, hogy egy kis hóvirág kérőn felé intett.
Mosoly fakadt forró, tüzes száján,
végignézett a világ legszebb táján.
Szeme megpihent az öreg tanúhegyeken,
lágyan segített az éledő, kába legyeken.
Elidőzött a hegyek lábánál térdelő lankákon,
simított egyet a szép Esztiken, Annákon.
Látta magát a szőlő friss fakadó szemén,
hol megjelent újra könnyként a remény.
Elindult lassan hazatérő útján,
elpihent kicsit kedvenc régi kútján.
Végig futott az öreg bazaltorgonán,
lustán elterült égi felhő otthonán.
A kemény kő a sugarakat magába issza,
és e messze hallatszó búgó futamként adja vissza.