Hágó (1.)
Bonaventura
A tisztás halott. A trifólium zafír az ösvényt szántó esőcseppek üvegtestében. Alvadt levélércafrangok reszketnek a láp felszínén. Lebeg a tér, a szél fagyos, az ég merev.
Karjaim oldalra nyújtom, beleépülök a rekkenő mozdulatlanságba, magába épít nyugtalanságával a fényt szitáló őszi pára. Itt nőttem fel. Lezuhant a Nap, és összezúzta odébb a fésületlen legelő lankáit. Úgy hívtuk: a mező torka. A torok. Oda nem mehettünk, ezért persze folyton ott lógtunk.
Bicepszemet az időtlenség szorítja össze, amikor már nem bírom, úgy fáj, kinyitom a szemem.
Nem tudtuk, hogy meghalt a Nap. Ha meghal a Nap, akkor mindennek vége, főleg annak, ami még csak el sem kezdődött. Az egész olyan, mint elvérezni. A fülledt derengés lüktetése dobogtatja a mellkasom. A terem sötét. Mégis a Nap halt meg, nem én.
Te mozgatod a karom, lehúzod róla a vérnyomásmérőt, és addig jó, míg csendbe burkol az “Ápolástan II.” tanterem édeskésen fülledt, nyomorúságos levegője. Összeszalad a tekintetünk, egyszerre rántjuk el. Szemem végigszalad a cirka ötven négyzetméteres kórtantermen. Középen padok, a széleken lambéria, berendezett betegágyak. Benne embernagyságú bábuk várják nemiszerveikbe a katétereket.
Nagy robajjal ülsz vissza a tanári asztal melletti zöldessárga, durva szövetpárnázott székre. Én az asztalon ülök. Jobb így, hogy alacsonyabb vagy, bár kicsit aggódok, mert megreccsen alattad a szék.
– Beviszlek a kórházba.
Mondod, először azt gondolom, hogy engedsz ellenkezni, de felállsz, és így újra magasabb vagy.
– Nem is tudom, hogy lehettem… Relaxáció, ugyan már… Ilonka néni, baromi tehetséges vagy, nem mondom… – folytatod elfojtott sziszegéssel. Aztán csak ennyi, és elém lépsz. Megfogod a csuklóm, nézed az órád, nézem az arcod, és azt gondolom, nem a pulzusomat számolod, hanem azon bosszankodsz, hogy elkésel az órádról. Pont, mint általánosban. Megérintem a nyakam jobb oldalát, örökre ottmarad a vonalalakú heg. Akkor is neked szóltak, csak akkor nem ijedtél meg.
Felszisszenek, ahogy körmöm alá megy a nyárfa vékony, leváló kérge. Felkapom a fejem, a sűrű levelek törzsi táncot ugrálnak felettem a magasban. Az ágak sikoltva dobbannak össze, és árnyakat morzsol belőlük a közelgő vihar forró szele.
Sehol senki. Túl gyorsan dobog a szívem. Próbálom bekapni a nyelvemről pottyanó levegőt, miközben forgok ide-oda. Naven nevetését hallom, aztán ahogy arra fordulok, éles fájdalom égeti el nyakamat. Majd vér fröccsen a nyárfa fehér törzsére: piros cseppek a hullámos foltokon. Visszakapom tüdőmbe a levegőt. Más osztályok tanítónői is odasereglenek, de senki nem csinál semmit a bámuláson kívül. Amikor odaérsz, elsírom magam és azt zihálom; nem akarok egyedül meghalni!
De nem veszel komolyan, arcodon marad a felhőtlen vigyor, amit a korábbi percek rángattak oda. Az osztálytársaid még mindig röhögnek: tizenhárom éves kamaszok. Talán ezért nem nézel rám, talán azért, mert már tudod, mit fogsz velem csinálni: felhúzod a pólóm… Nem gondoltam arra, hogy ellenkezhetnék. Diákok százai bámulták a meztelen felsőtestem, ott, akkor, valami ismeretlen erő egy egész életre eltaposott.
“Ne sírj!” – mondod úgy, hogy senki ne hallja, még a szád is betakarod a saját pólóddal, nehogy valaki leolvashassa róla, mielőtt áthúzod a fejeden. Amikor rám adod azt, és a kezemet a nyakam körül tekeredő, vértől tocsogó pólóra nyomod, akkor értem csak meg, mit, miért tettél velem. A szemembe nézel, és azt mondod, futnunk kell; ha bent van még az iskolaorvos, talán nem kell bebuszoznunk a kórházba.
Most már más vagy. Most félsz, a mindennapok az élet árnyékos oldalára húzódva menetelnek a túlvilág felé; vagy onnan vissza.. Engeded a csuklóm, rám nézel, és aprót kerreg a torkod, mielőtt megismételnéd, hogy kórházba viszel, vagy tovább ecsetelnéd Ilonka néni, az itteni iskolaorvos tehetségtelenségét. Aztán mégsem szólalsz meg, a táblához lépsz, és képleteket írsz a testemről.
– Látod? Ez sehogy sem jön ki!
Ideges leszek, mikor tanárosdit játszol. Pedig sejtem, hogy a következő évek majd pontosan ezzel telnek. Ilonka néni siet be, az ápolástan terem legvége, lambériái közé rejtett, sötétbarna ajtón. Tőle még idegesebb leszek.
– Na, lejjebb ment? – kérdezi, amikor odaér hozzánk, összetapogat.
– Ez nem fehér köpeny szindróma – morog Naven, aztán a táblára mutat, ahova felírta a vérnyomásom értékét.
– Dehogynem! – nyávog a néni. – Emlékszem, tavaly is ez volt.
– Tavaly?! – Naven megemeli a hangját, leugrok az asztalról, és megfájdul a fejem. Rám néz, de csak azért nem mondja, hogy “ne ugrálj, az egekben a vérnyomásod, agyvérzést fogsz kapni”, mert jelenleg Ilonka nénire jobban ki van akadva.
Ilonka néni pályát tévesztett. Megint tapogat, olyan, mint egy bölcsődés dada. Tekeri a fehér köpenyes, teltkarcsú testét, és úgy aláz a kopott parkett alá, hogy közben vattacukor szagot áraszt magából.
– Anka szorongós. Félénk, visszahúzódó, érinthetetlen. Páni félelem fogja el, ha az ember csak ránéz… Mi lesz veled a nagy betűs életben, kis angyalom?!
Naven tekintete rajtam ragad, az ő feje még az enyémnél is vörösebb.
– Van ebben a kócerájban igazi gyógyszer is?! – kérdezi, az állával mutat körbe.
Ilonka néni megzavarodik. Naven helyében én a táblán lévő biofizikai képletet kérdeztem volna ki, de az ő feje mindig tiszta.
– Nyugtató?
Naven légzése mélyül. Ha hagyná, lilává változna az arca.
– Puff – válaszolja. Aztán rám néz. Arra várok, hogy szót adjon, vagy mint karmester intsen, de otthagy. Ilonka nénivel gyógyszerek után kutatnak a tábla mögött lévő üvegszekrényben, de nem találnak semmit, itt minden mű.
Naven elém lép.
– Ahm – szusszan. — Nem merlek itthagyni, az irodában lennie kell életmentő táskának. Gyere!
Ilonka néni látványosan megsértődött, és ha eddig nem utált eléggé, ezek után már ez is ki van pipálva. Úton az alagsor folyosóján azon gondolkoztam, hogy bújjak ki az egész alól, mert azt éreztem, képtelen vagyok bemenni Navennel oda, ahol ott az összes tanár. Mi van, ha azok is összetapogatnak? De az sem jobb, ha csak hozzám szólnak. Legszívesebben megrángattam volna Naven karját, de azt nem lehetett.
– Jól vagy, bírod? — kérdezte, ahogy lépcsőzni kezdtünk. Elsírtam magam, ahogy rám nézett.
Lehajtottam a fejem, mert egy csomó elsős nővértanonc jött velünk szembe, lopva letöröltem az arcom.
– Nincs órád? – kérdeztem, de akkor meg épp a mentőtisztisek is kiáramlottak a termükből, óriási lett a hangzavar.
– Tessék?
Naven megállított, hogy legalább a számról le tudja olvasni a szavakat, de közénk tolakodott Cilián.
– Legalább felhívhattál volna, hogy meggondoltad magad. Ott vártalak a szakadó esőben, aztán jött a bátyád, és elmondta, hogy mi a helyzet veled. Miért így kell megtudnom? Elmondhattad volna, Anka! Miért nem mondtad el? Miért nem szóltál, hogy meggondoltad magad?
Cilián hozzám beszél, én Navent nézem. Nem lép hátra, úgy érzi, rá is tartozik mindaz, amit Cilián a fejemhez vág.
– Anka? – Aztán feltűnik neki, hogy rá sem nézek, Navenhez fordul.
– Tanár úr… — köszön neki. Aztán vissza rám. Mindketten engem bámulnak. Azt érzem, el fogok ájulni.
– Később megbeszélitek – közli végül Naven, és karjával kettévágja köztem és a mentős közti teret, hogy megfogja a könyököm, és maga mellé húzzon.
– Bocs. – Aztán csak ennyit bírok Cilián felé nyökögni, mire ő ajakbiggyesztve odébb lép.
Ezután erősen imádkozom, hogy Naven ne másszon bele, de elég gyakran rám pillant, míg bejutunk az irodájába. Ha újra méri a vérnyomásom, százassal is több lesz. Már az ajtó látványától is rosszul vagyok. Előre akar engedni, de akkor hirtelen újra gyerek leszek, és már épp belekezdenék a pánikolásba, amikor a másik bátyám jön ki onnan. A plafonra fordítom a tekintetem, úgy érzem, megfulladok.
– Rafi – Naven is meglepődik. A nyíló ajtón belesek a tanáriba, és ahogy sejtettem, minden tanárom ott van a világon…
Megsemmisülök. Az ablakpárkányig hátrálok, egyszerre önt el a forróság és ráz ki a hideg. Hátat fordítok nekik, és kinézek a nyitott ablakon, de kár volt. Cilián áll lent, és mintha megérezte volna, hogy nézem, azonnal felpillant rám. Most már nem tudom, kinek fordítsak hátat. Mindenem megfeszül, és már nem tudok uralkodni a szorongásomon. Nyafogni kezdek, és könyörgök, mintha az életem múlna rajta.
– Naven, megvárhatlak itt? Kérlek szépen, hozd ki nekem a gyógyszert, nem bírom ki, ha mindenki faggatni kezd, és…
– Nem. – Nem is vártam más választ… – Ne nyávogj, van bent ágy. Vagy oda lepihensz, vagy kórház.
– Vagy az ablak.
Próbálom olyan halkan mondani, hogy a folyosó moraja elfedje. Naven nem érti, de Rafi igen. Megrémül, ugrik felém. elkapja a csuklóm, de ujjai közül kicsúszik. Kicsúszok.
(Folyt. köv.)