Megtekintve: 0 alkalommal

SZAVAZÁS: V. Játék! 2021. Május 31.-ig!!!!!

Kedves Tagjaink, Barátaink!

Köszönjük a szép és elgondolkodtató alkotásokat. 2021. május 11.-től május 31-ig szavazhattok a művekre. Ezen bejegyzéshez hozzászólásban írjátok oda annak az alkotásnak a sorszámát, amely leginkább elnyerte a tetszéseteket!

1.) szub

a felhő széléről kripli angyalka
nézelődik beláthatatlan
távolságokat kémlel becsvágya
elér a világ végéig nem
kéri hogy szabadítasson meg
a gonosztól épphogy kísértse
meg a rossz kezeiben az erek
festessenek feketére az arca
választassék ketté mint a
vörös tenger mosolyát
só marja le facsarodjon össze
a szíve mint egy kicsavart
mosogatórongy
feszítessen meg jobbján balján
egy-egy jótevővel hogy
az egyiknek azt mondhassa
még ma velem leszel a pokolban

2.) A lét biztosítékai

A lét biztosítékai csavarva, szorítva, kötve,
s ha nem tesz értem senki semmit,
én akkor is bízom a képzetlen angyalokban, újra.
Hogy hogy megy a sorom?
A sok veszett kapacitás önvádjait és közátkait
már személytelenül alkotja meg az elmém.
A jövőkép szmogfoltja hűvös nyomás,
mint kiszenvedett rézfillér az isteni szempillán.
Percenkénti végítéletből lép felém Jézus,
mégis többször amazt hívom: ó, Péter jössz-e már?
Megtalálsz, bár a világkrízis legkisebb elemeként
engem is takar az emberiség,
sokan mások hallgatnak ikonok priuszában.
De én az ifjúság nászágyából is hívtalak már,
örök adventben.
Sikeres elfojtásokban.

3.) a kérdés

miért akarnak Istent játszani az emberek?
kétarcú maszkok temetetlen holtak
rendetlen szélként tépik a ruhát
úgy hogy tiltott a gyülekezés
roppant torkok nyelik
végtelenített bélrendszeren ürítik
a gyarlóságokat
miért akarnak Istent játszani az emberek?
azt csak nekem szabad

4.) Peri mortem

Egy perc és színtelen lett.
Aki hátrahagyatott,
fel sem ismerte.
Eggyé lett:
abszolútból termett ködvilág.

“Emlékezz”
lehelte a csend.
Itt vagyok, már itt vagyok…
hiába zabálja fel
a másik kis szobát.


*

Színtelen lett és csend. Óvatlan ködfátyol, kopott dodzsemek. Esik. A pöttyös cipőmet vettem fel, de elfelejtettem, hogy beázik az orra. Nagyon fázom. A pavilon rozsdaette cölöpjei között bepállik a sötét, talpam felé folyik tócsákon át. Félek. Mögöttem úgy kel a hold, hogy fényével fertőt nyal tarkómra. Ma sem fog történni semmi. Azt mondtad, a régi óriáskeréknél vársz majd, de már a hangodra is alig emlékszem. Eldőlt egy szemetes, körbeveszik emberek. Átlátszóak. Testük olyan, mint a színes esőkabát: homályos, de minden szervük látható. Hátrakapom a fejem, a lélegzetem elszabadul, “csak ne vegyenek észre”.
Közelednek a szemeteshez, benne egy újszülött sír fel, meg kell mentenem. Hol vagy? Kínomban az égen kereslek, de szemen szúr az eső.
Észrevesznek. Szimatolnak felém, hátrálni kezdek. De ott a baba. Megállok. Valahogy feldöntik a szemetest, befolyik a víz, a baba megfullad! Elkapják, megfojtják, végignézem, ledermedek.
Mögém lépsz, megismerem a szívverésed, az óriáskerék fénye kigyúl: piros, sárga, zöld. Hatalmas robajjal mozdul, majd kigurul a helyéről, felsikoltok. A kerék mindent tarol. Átölelsz, a szemed keresem, de nem tudom, itt voltál-e egyáltalán. Megfordulok, körbevesznek azok. Nem emberek, talál kísértetek, és ez az egész csak egy rémálom.

*

A vidámpark ponyváit déli szél lobogtatja. Kezem a kezedben, nincs itt már senki más. A világ halott, egy részünk vele halt, már sosem lesz semmi sem olyan, mint a zár előtt. Gyökerestül tépte ki valami az óriáskereket. A cirkusz medvéit holtan találtuk, mégis mekkora szörny lehet az, ami erre képes? Nem mondom ki, de te olvasol bennem, átölelsz, és azt mondod, bármi is, elment. Vitt mindent, de elment. Viszont én még érzem a veszélyt fekete kísértetként ólálkodni. Ott van a talpa, ahol az árnyékunk végződik, és ahol a napfény még látható, ahogy a felhők közt úszik, ott a szája. És fertőz.

*

Emlékezz rám! Kérted tőlem, mielőtt elvitt magával a tél. Azóta nem havazik és nem érzem a hideget a bőrömön. A rágógumi színű bódénál találkoztunk először – lila vattacukrot tekertél -, és az elvarázsolt kastélyban láttalak utoljára. Már az elején tudtam, hogy el fogok tévedni benned… Az a sok tükör, terem, fal, titkos átjáró, labirintus. Sokszor hűltem lilára, égett bőröm a hidegtől, zsibbadtam és mindeközben mégsem volt tél.
Most rád emlékezem. Fekszem a parton, combjaimon rákcsapat. Undorodom, de alig vagyok élőbb a szikláknál — hogy mozduljak, elkergessem őket — csak a hullám próbál mozgatni. Az olajfákról mindig te jutsz eszembe, amikor feladtad. Azt hiszem, tudtam, hogy pont azok fognak megfeszíteni, akiket a legjobban szerettél.

*

Nyüszít a csend, nem is lehetséges ilyesmi. Ködbe fagy hártyájával a tócsa. Belefolyt anyámból a magzatvíz… Én a halálba születtem, onnan emelkedtem a víztükörre fel, talál ezért nem tudtál megtanítani úszni. Sem. Élni sem. Kétéltűként vágtak be a szemetesbe. Az apáca a papnak adott, az meg Istennek, aki visszadobott az ételmaradékok közé. Szennylét ittam, úgy ettem magam a fény felé. A tetővel naponta kutacson vágtak, aztán használt tamponokat szívogatva egy nap kigurultam onnan. Az olyan lény, mint én, aki olyan sokáig él sötétbe zárva, már nem tud hozzászokni a Naphoz. Nem gondolták, hogy beszélni kezdek, most sincs, miről. A Nap felkel, a madárszaros konténerek gőzölögnek az ősz napfényes párájában. Csicsereg a csend, nem is lehetséges ilyesmi. A madarak szeretik csipegetni az utcán hagyott testeket. Ha ezt teszik, akkor legalább befogják.

*

Már megint nyár, nyári te. Mosoly, fénnyel tisztult tekintet, élet. Még sosem nézett rám senki rajtad kívül, úgy igazán. Sosem fogott magához, nem nyaggatott nevetésért, nem is tudtam nevetni. Sosem tudhatod, mikor kezdődik el az élet, mikor nyílik felhőbugyor, és zokogja el magát úgy az ég, hogy közben ujjongva nevet, és alatta az összes fűszál. Végül boldog lettem, mert… Beszálltam az autóba. Mert ott maradtam veled a Télapó bulin. Mert ezerszer veszekedtem veled, és imádtam azt is, ha dühöngtél. Felettem dörgő vihar voltál, meg az esthajnalcsillag, aztán az egész éjszaka te, Sosem fogsz meghalni, olyan nem lehet. Te vagy az idő kezdete bennem, és folytatódunk, ha majd meghalok. Nincs halál. Élet van, akkor is, ha az egyikünk teste már nincs.

*

Kereszten. Ne félj, itt vagyok! A kereszt vagyok, tartalak. Mi van az esővel? Meg ha télen megfagy? Meghasad a szíved, fájni fogsz, és elengedsz. Te vagy a kereszt. Te vagy én. A távolság fáj, de egyszer már megtaláltál, minden életben ott leszek… Ha megfordulsz, egy pillanatra mindig ott leszek. Vagy a tömegben, vagy ha küszöb alatt árnyat látsz, és érzed a tél érintését a kezeden, bokádon, homlokodon és mellkasodon. Nincs halál. Az élet örök.

Vélemény, hozzászólás?