Klinikai Este (Eset?)
Na végre! Gondolta magában a pszihonéni, amikor az utolsó páciens is becsukta maga után az ajtót. Szimpla eset; én vagyok az ő státuszszimbóluma. Egyáltalán minek jár ez ide? Rendezett családi élet, kiegyensúlyozott életvitel, terülj-terülj asztalkám az üzleti világa.
Normális gyerekkor még egy átkozott szerelmi csalódást sem tudott felmutatni. Te ez dicsekedni jár ide! Basszus! Vagy tán pont ez a baj? Langyos víz? Lehet. Legközelebb azt mondom neki menjen kocsmába, rúgjon be hagyja, hogy valami kurva elvegye a pénzét és a stricije meg jól elverje. Bár egy ember kevés lenne hozzá…. Na – na elég vége a melónak mára.
Lassan felállt és összehúzott vállakkal enyhén meggörnyedve, maga elé nézve elindult a gyógyszeres szekrény felé, miközben riszált egyet a magán, hogy a hosszú üléstől rátapadt
fehér vászonnadrág egy kis lélegzetvételhez engedje formás kerek fenekét. Megpróbált elosonni a tükör előtt, de nem sikerült, mert az utolsó pillanatban mégis odavonzotta a tekintetét és most is az a fáradt, fátyolos, szürkéskék szempár nézett vissza, amivel gyerekkora óta nem tudott kibékülni. Kerülj el ha kedves az életed! Ne mégse, inkább ölelj magadhoz! Volt ebben a tekintetben; elutasítás és könyörgés egyaránt. Tűz és jég. Aztán ha már itt volt feltűzte a haját, persze az-az egy rakoncátlan tincs megint ott maradt a bal szeme előtt. Őrjítően ott maradt. Milyen jó is mögüle meglesni a férfiak tanácstalan vágyakozó bizonytalan tekintetét.
Végre odalépett a gyógyszeres szekrény elé s már nyitotta is az antidepis gyógyszeres üveget, lassan megbillentette, hogy csak egy szem guruljon a markába, de sehogy sem akart kijönni erre jobban megbillentette, így viszont egy csomó kigurult. -Az egészet vissza és kezdte újra és megint egy csomó, és vissza és megint egy csomó és vissza és egy csomó.
A francba! Rákattintotta tetőt, helyére tette az üveget, majd bezárta szekrényt.
Lassan kiment a teraszra és rákönyökölt a széles fakorlátra. Jellegzetesen összehúzta vállait, és tudatosan megfeszítette a fenekét. Sötétedett, a felhők mögött épphogy sejteni lehetett a Holdat. Esett állapította meg miközben hatalmasat szippantott a kellemesen hűvös eső utáni
párás levegőből. Lassan lehunyta a szemét, és nem akart gondolni semmire és senkire. Tarkóját forróság öntötte el és valahol belül felcsendült Rahmanyinov 3. zongoraversenye, először felváltva a tételek, hagyta, hogy a vonósok ellazítsák, engedve a cselló bársonyos bordó hangjának, elfeledkezve testéről szinte lebegve úszott valahol a semmibe, majd lassan vissza a földre játékosan magában feleselgetve, ahogy a zongora és a hegedű, aztán a krescendo hangjaira, mint akit elektrosokk ért vissza a valóságba. A zene hangjaival újból visszaszivárgott a fájdalom az emlékek, most már a három tétel egyszerre hallatszott valahonnan nagyon mélyről kibogozhatatlan összevisszaságban, dübörögve.
Fázni kezdett és zsibbadt a bal lába, és a keze is elgémberedett, de mielőtt változtatni tudott volna a testhelyzetén, valaki megérintette a vállát. Jó estét kedves maga! Hallotta a háta mögül, az ismerős külön bejáratú köszönést. Észrevehetően megrezzent. Mostanában amolyan púp a hátamon érzés töltötte el amikor találkozott a férfival. Küzdött az érzés ellen, mert lelke mélyén szerette ezt az embert. Amolyan lelki társat keresett benne, de alighogy elkezdett volna elmélyülni a barátságuk, ami nem volt mentes a játékos szelíd flörttől sem, egyre inkább kezdte belopni magát a nemiség kérdése, főleg a férfi részéről, ami talán nem is jelentett olyan nagy problémát, de a férfi esetében ez valami elkésett suta esetlen szerelemmel is párosult, ami bizony eléggé groteszk helyzeteket szült. A kezdeti pezsgő üdítő filozofikus beszélgetések elapadtak, és egyre inkább leragadtak az udvarlásnál, ami néha kimondottan hízelgő volt, számára, de egyre inkább, vált kényelmetlené, zavaróvá. Isten tudja miért, hisz
legbelül már-már kívánta, hogy a férfi lépje már át azt a bizonyos határt, ám amikor úgy látszott, hogy átlépi akkor mindig elfutott előle.
Jó estét kedves maga, fordult meg a pszihonéni és már őszinte mosoly csillogott a szemében. –Hogy került ide?
-Mért? Nem gondolta komolyan, amikor azt mondta, hogy szívesen lát itt?
-De-de, csak tudja fárasztó napom volt.
-Igen, mint mindig amióta ismerem, pedig….
-Mit pedig? Jó-jó tudom… Tudja mit? Emlékszik arra, amikor arról a teraszon kint felejtős beszélgetésről írtunk egymásnak? Hát ez nem egy üdülő, nem kiránduláson vagyunk, de van egy üveg finom borom…. Hozom,… .
A férfi szó nélkül nyitotta ki az üveget, Egymással szemben ültek le.
Egymás szemébe nézve ittak csak úgy az üvegből. Szentségtörés, mondta nevetve a férfi. Az! Volt a válasz. Majd hozzá tette; néha szeretek törni… Engedték hogy a bor végighatoljon testükön és a fejük búbjától a kisujjukig, forrósággal öntse el őket.
Lassan kezdődött a beszélgetés hétköznapi témákról, ismerősökről….
Aztán a nő belekezdett. Emlékszik, hogy egyszer azt mondtam, hogyha nagy lesz, mesélek magamról a múltamról? Néma bólintás.
És megindult a halk szóáradat, miközben a nő a férfi ölébe tette a lábát.
Lassan bontakozott ki a sivár gyermekkor, az alkoholgőzös rideg családi ünnepek, a nagyobb testvér melletti elnyomatás, a korai nemi kapcsolat a megaláztatások, szinte gyerekként, más gyerekét nevelni. Megküzdeni saját ellentmondásos belső világával,
Csavargás, drog, öngyilkossági kísérlet szembesíteni a szülőket a bűneikkel, mulasztásaikkal.
„A” nesztek ezt csináltátok belőlem! Aztán a ’csakazértis’ tanulok, és is elvégzem az egyetemet.
A szenvedések az ötösért, mert más jegy nem létezik, hiszen létkérdés. A most végleg feladom, korszakok…….
-Fázom!
Szó nélkül odabújt a férfihoz. Finoman befészkelte magát az ölébe. Érezte a tápászkodó férfiasságot, mosolygott magában és halkan mondta; nyugi! Végigsimított
a férfi arcán…. Magában folyatta most még ne! Majd hangosan hozzátette, mindjárt hajnalodik, szép éjszakánk volt. Nem szólt többet álmos volt és a férfira gondolt, egy esetleg másik éjszakára.
Nyugodtan aludt a férfi szelíd, ölelő karjai között.. Álmában csak a cselló bársonyos bordó szólamát hallotta, messziről talán a jövőből.