apám csendben élt
apám hajnalban halt meg
ahogy hajnalban kelt
mindig ritmus szerint
aprította a másnapos kalácsot
a zománcozott edénybe
habzó tejeskávét öntött rá anyám
hajnali fél háromkor
kattant utolsót a karórája
egy ideig hurcoltuk magunkkal
költözésről költözésre
aztán elkallódott valahol
azt mondták a kórházban
hogy a harmadik
infarktus vitte el
milyen morbid
tust húzott neki a halál
apám némán itta a bort
esténként a diófa rönkjén
üldögélve demizsonból
öntötte a vöröset vagy a fehéret
soha nem keverte
anyám haja gesztenyeszín
a szomszéd Irmáé szőke volt
nem tudtam miért haragszik
rá anyám
apám a nyulakkal sem beszélt
kiszórta az eleséget eléjük
friss vizet az önitatóba
mikor a bakhoz rakta be
a nőstényt nekem
nem szabadott néznem
aztán egyszer Fricihez a csacsihoz
hoztak egy menyasszonyt
az udvaron kergették egymást
engem bezavart a házba anyám
mikor rosszul lett nem segített
a nyelv alatti tabletta
tekertem a piros kemping bicajjal
az egyetlen nyilvános telefonhoz
este kilenckor lámpa nélkül
nem akart hordágyat
a mentősök összefűzték kezeiket
arra ült mint egy kisgyerek
szép halott mondták apámra
a cserepes szájú asszonyok
holló szárnyukkal megöleltek
bennünket állott szagot
hagytak maguk után
mikor szögelték a koporsót
együtt sírtunk
anyám a húgom meg én
arra gondoltam mikor
vastag kötéllel eresztették
a sírba hogy csak sikerült
lelőnie egy szarvast
mindig erre vágyott
igaz a fejét már nem tudta kifőzni
a kis konyhában maradt az üstben
most nem tudom mi lesz vele