“Igenisértettem”
Ha írnék a kapcsolatunkról egy könyvet, az lenne a címe: Mi újság a zárt osztályon?
Nem rosszindulatból vagyok ilyen, amilyen vagyok. Elhiszed nekem?
Most is pl. teljes erőből szorítom össze az állkapcsomat.
(A templomokban pont az ellenkezőjét csinálom.)
Mint a buldog, aki megfogta a gatyaszárat.
Lehet, hogy én vagyok a Sátán kutyája?
Igen, rágörcsöltem a kapcsolatunkra.
Tekintélyt kívántál magadból csinálni előttem.
Vagy tévedek?
Vagy csak felhívtad rá a figyelmem.
Téged tegyelek meg az egyetlen gurunak.
Mint (aki) Metatron(t).
Hajlottam is volna rá, de sokszor hagytál parlagon heverni.
Akkor még nem tudtam, hogy el kell, hogy engedjelek magamtól távolodni, hogy visszatérhess.
Beléd kapaszkodtam.
Rád fonódtam.
Vígy magaddal!
Engedj be börtönödbe!
Hisz egy pár vagyunk, mondtad még akkor.
S pár napja, vagy talán hete, nincs közös jövőnk se.
Olyan szép ez a pár mondat.
„Egypár vagyunk.”
„Nekünk nincs közös jövőnk.”
„Ne zaklass, kérlek!”
„Igenisértettem.”
Én nem is emlékszem, pontosan.hu, mikortól váltak keménnyé a dolgok.
Ez lett volna a közös internetes oldalunk domain neve.
Mikor hagyott cserben bennünket a humorérzékünk?
Egy pillanat alatt történt, vagy fokozatosan?
Azt hiszed a Sátán, pedig Isten küldött hozzád.
Vagy inkább téged hozzám.
Pillanatnyilag én vagyok, voltam az egyetlen esélyed.
S te pedig az enyém.
Csak azt nem értettem, hogy miért nem tesz téged csak ez önmagában boldoggá?
Mint engem.
Hogy vagyunk egymásnak.
De téged feszélyezett a boldogságom, a szerelmem irántad.
Végül már érezni sem mertem.
Csak szorongtam.
—–
Fura, hogy az előbb, váratlanul, miközben a Világpolitika okkult dimenzióját olvastam, ráesett a pillantásom arra az újságra, amit Brillant adott nekem, kapaszkodónak.
S amit napokig nem találtam.
De most hirtelen, megint.
Attila (Brillant), kérlek, bocsáss meg nekem!
Vak voltam, süket és önfejű.
Bocsátsd meg a kishitűségem!