Mese a nagyszüleimről
A nagyapám leült a lépcsőre,
köré gyűltünk, mint a lepkék,
kertet ásott, metszett, lesöpörte a járdát
Ott a lépcsőn előbb megvarrta mama mamuszát,
nagy zsákvarró tűvel, aztán mindegyik gyereknek merített
a kút vizéből. Tiszta volt és hideg.
Egymás után ittunk a nagy bádogbögréből, ami
a kút káváján állt. Soha nem mosták el. Ő volt a kútbögre.
Nemzedékek szája, csókja, könnyei voltak rajta.
A nagyapám gumicukrot varázsolt a zsebéből. Ragadt
a szeretettől. – Csitt! Ne mondjátok meg a Mamának! –
fogatlan szájjal mosolygott. A nagyanyám az apró konyhában
kenyéráldást dagasztott, a kis lepkék rászálltak a mamára.
Görbe, helytelenítő szemmel nézett az unokákra. És kiabált.
A dagasztott tésztával sózott rá egy-egy aprót a fenekekünkre.
Hozzábújni nem lehetett, apához se. Szemérmesek az öregek.
Nagyapám olyan sebességgel ment el,
hogy nem tudtuk, hová csúsztunk el, melyik végtelenbe?
Folyton hallom a hangját: Nem élek én már soká Marikám!
Akkor egyszer hagyta megölelni magát.
– Dehogynem Hapsikám! Ne mondj ilyet! – Mondtam én.
És mosolyogtunk egymásra, mint két szenteltvíz, a romhányi kútból. Aztán meghalt.
Mama többé nem ébredt fel. A következő huszonhárom évet
bújócskázással töltötte. Kereste az utat a régi házhoz, de nem találta.
Nem adott többé enni a kenyérnek. Üresjáratok indultak a múltba, meg vissza.
De soha nem találtak oda. Görbe botjával fenyegette,
aki a szülői házba terelte volna vissza.
Mama félember lett. És a Nagyapám elnéző mosollyal nézte, hogyan hervad el
a nagymamám. Sokáig várt rá fönt. Huszonhárom évet. Hallom, ahogy Mama kiabál vele ma is.
S ő szelíd mosollyal építi az unokáinak a túlélő sátrakat.
Valahol a Göncöl és a Fiastyúk között.