Megtekintve: 0 alkalommal

De jó

Álmok fura konstellációján elmereng a tudat:
még gyermekként meg- megálmodtalak,
amint gyenge fűbe markoló ujjaim mellett
fehér gyíkokként futottak szerte ujjaid.

Az esőillatú éj szele csiklandva bújt be s ki
rövid nyár-nadrágunk lenge szárán.
Nevettem. Te is rám,

s mímelt-szigorú arccal meséltél bele a
fejünk fölé nyúlt, sötét káprázatba,
hajnalig…

Alig-lugasféle volt a fa,
alatta virágos vásznon
kétszer két lábnyom, enyém s tied.
Mint képet, néha ma is látom.

A bokáig érő, hideg fehérségbe
csupasz talpakon futottunk ki,
az este szikrázó karjai
szinte vágtak…

De lehet, mindez csak káprázat
s minden álmom téved,
nem a te ujjad, talpad, nevetésed,

csak valamiféle fura
konstelláció…
De jó.

(Bp. 2015.)

Vélemény, hozzászólás?