Tulipán
Nem tudom, te hiányzol-e
belőlem,
vagy a bőröd barna hangja,
az aranypihék combodon.
S nem tudom, a borzongás
ujjaid nyomán
vagy kihűlő árnyékod miatt
fut végig hátamon.
Gyökereid itt maradtak
szem- és szájüregemben,
minden versben csak utánad
jajgatok, nem törődve
sem földdel sem virággal,
pedig borzasztanak
nagy, torzult látomások…
végül mind hamvaidba vész.
Mint Anna Gyulában,
te bennem pont úgy vagy örök,
csak nem áment mondok az ima után,
istenkáromlás volna hozzád fohászkodni…
pedig te vagy.
Néhány szelet kenyeret megettem
helyetted,
szürke íze volt mindnek, csak
kellett, hogy életben maradjak,
mint szikkadt tavaszi földnek
kell a víz,
hogy a nyomorult tulipánok
virágba szökjenek
arra a pár napra, míg
fel nem perzseli őket a szörnyű szél…
Milyen hosszú ez a vers, látod?
Talán nem is egy vers, beszélek
hozzád buta szólamokban. Ha olvasod is,
fogalmad sem lenne, te a föld vagy-e,
vagy a tulipán.
Azt se tudtad, hogy pont belefértél
az álmaimba, s most, hogy nem vagy,
már hasonmásaidat sem szeretem…