Napló: ristretto
Tegnap délután F.-éknél kávéztunk, eredetileg ebédre hívtak, viszont még mindig óvatosak vagyunk. Már egy éve, hogy nem találkozik teljes létszámban a baráti kör.
Mondtam, hogy újra írok egy irodalmi oldalon, F. azt válaszolta javíthatatlan vagyok, azzal, hogy verset írunk, színdarabokat, novellákat, gépeket készítünk, – ő gépészmérnök, – valójában csak játszunk az évmilliók biztonságában. Így érleljük magunkat, aztán a világóra egy pillanatában minden fölöslegessé válik. F. felesége az alkotás védelmére kelt, szerinte az ember egy béna görcs lenne, ha nem lennének intuíciói, aspirációi, – mondta J.- ő tanár. Kihullana a valóságából és az időből, minden más törekvését idegennek érezné. Egy tumor lenne a szent világkonstrukció testén, amit őrült majomemberek harapdálnának művészi alkotások hiányában. J. erős, szimbolikájára számítani kell, ha náluk vagyunk. J. mintha élete legfontosabb mondatán gondolkodna állandóan, különben hogyan máshogy alkotna formát a tudatában a képes beszéd?
A játszótér mellett kerültünk a kocsihoz. Hintán felejtettek egy rongybabát, még lengett. Minden lengésre makacsul beszélt, pedig látszott, hogy megtépte egy kutya, vagy egy a világ előtt ismeretlen méretű ragadozó.