Napló: ristretto
Legalább két kávés a mai naplóbejegyzésem, mert nem tudom hová tenni azt a gyávaságot, amit csütörtökön csináltam. A munkahelyemen 100 db COVID antigén tesztet kaptunk, a kollégáim valamennyien teszteltek, csak én nem. Éreztem, hogy nem fog menni. Persze tudtam, hogy nem szabadna engednem. Az eredmény nem annyi, hogy pozitív vagy negatív, hanem egy masszív rossz érzés, következmények sorozata, amelyben hirtelen lelassul az idő. Máskor az a bajom, ha száguld. Fertőző lennék, betegállományba mennék, elpazarolnám a szabadságomat, – de miért lenne vakáció az élet? – szorongva tudatosulna a veszteség. Gonosz irigység lepett el, ahogy húsz percenként jöttek a kollégák negatív eredményei. De miért lett hirtelen ennyire fontos, hogy a testi épségemet is beleértve a dolgokat értelmes rendbe szervezetten lássam? Tudok a fertőzés veszélyeiről, a felelősséget ismerem, az egészségügy állapotát látom, de azt is, hogy nem tudnám kézben tartani azt az időszakot, amikor már kórházban lennék. A kórház akkora stressztényező, elrettentő, hogy elnyomja azt a féltést, ami tényleg bennem van a környezetem védelme iránt. Pedig az ő védelmük is létfontosságú az események kézben tartásához.