A hegy gyomrában
Az eső még a régi. Végigcsúszik a bükk levelein. Most nincs szél, akkor sem volt, amikor azt mondtad, messze vagyunk Kínától. De bármikor feltámadhat. A lét törékeny. Hárfahúron pengeti perceink a Nagy Halál. Fáj is, de a vége felé egész csendes.
Néha hallom csak, ahogy kopog az eső, fent ezüst az ég, olyan, mintha Isten tiszta szívből, igaz irgalmatlanságból minden ujján át minket sújtana.
„Azért kapcsold be a tévét, látod, mennyire üresek a nagyvárosok? A nagyok, Évi! Azok, amik… Ahol, mint a heringek. Ezek a nagyok. Nézed?”
„De Kína messze van.”
Valaki benyit, eddig is fáztam. De most minden élet csak esőcsepp. Csak könny a nyirkos jelenben, ahol valami óriás fogakkal harap minket torkon. Nem is tudok válaszolni, a hangszálamat nem pengeti béke. Fázom. De azt mondom, igen… Igen, mindjárt megyek.
A kis parkban álltunk, a kis hídnál, a kis, befagyott pataknál. Morogtál velem, mert meztelen volt a karom. „Olyan vagy, mint egy festmény. Beléd fagy a tél.” Aztán akkor valaki köhögni kezdett mögöttünk, olyan bronchitis-esen. Akkor már úgy vártuk a járványt, mint a katonák, akik keze a fegyver cipelésétől fáradt el. Lőjünk már, inkább, magunkat agyon is akár, csak legyen már valami.
Cseppenként fogyott a levegő. Most már csak valami mesterséges van. Meg csipog a kórterem, ha hosszan sípol, tudom, hogy nem én fogok győzni. Az esőt sem szoríthatod vissza. Nem fog fájni – ezt szoktam ígérni, és ez az egyetlen győzelem.
Benyitsz, és már megint sírni látsz. Azt mondod, nincs rá idő, én meg azt, hogy gyűlölhetnéd jobban Istent, akkor jobban szeretnélek. Megcsókolsz, és érzem, hogy ez az utolsó. A vég elkezdődött. Már nem zenél bennünk a lét, csak megdögleni szeretnénk.
Aztán vége a műszaknak, és ahogy kilépünk a kapun, azt sem tudom, hajnal van, éjjel, színes-e a pirkadat, vagy én vakultam meg a sok neontól. Fehér fényben bugyogó vérterem. Elsoroljuk, ki halt meg. Ki nem… És muszáj igazolnunk egymást, hogy a végén most csak hét nap a lebegés. Hét nap alatt teremtett életet, most ennyiért veszi el. És már hússzor mondod, hogy ne sírjak, csak felejtsek.
Jó lenne bemenni a Csokizóba, ahol beléd szerettem, de már rég bezárt. Kéz a kézben sétálunk a hegy közepén, már rég nem jár ki senki. Már rég nem érdekel, hogy belehalunk-e, mert már egy ideje nem penget perceket bennünk a te Istened. Csak húzza, míg meg nem szakadunk. Fájni fog. Nekünk fog fájni. Nem arra tanítottak minket, hogy ne tudjunk segíteni, de már magunkon sem lehet.
Még hátranézek. Szól a harang. Füstöl a hullaégető: lila. Csak az emelkedő végén, a lejtőn omlok térdre, és verem fogaimat az aszfalthoz, csak hogy valami mégis legyen. Vezeklés, vagy Isten tagadás a kereszten, mit tudom én, legjobb lenne belepusztulni. Kicsit vársz, mielőtt felemelsz. De… mindig többet vársz, mielőtt azt mondanád: minden rendben lesz. Tudom, hogy eljön a nap, amikor te meghalsz, mert beoltottak, vagy én halok meg, mert engem meg nem. Nem lesz, kit nyugtass, nem lesz, kitől várjam a reményt.
Azt mondod, azt kell elhinnem, hogy új élet jön. Hinnem kell benne, hogy az emberek mégis varázslatosak, abban, hogy képes leszek végigvinni egy éjszakát, egy nappalt, vagy bármilyen műszakot akkor is, ha te meghalsz. Majd ugyanezt ígéred. Addig nézem a szemed, míg azt is elhiszem, hogy mégis van Isten. És ma még megígérem. De nem tudom, mi lesz holnap.