Eve (12.)
Férfi a pokolból 2.
Hát, be kellett fektetnünk az osztályra a nyomozót… Ott álltunk egymás mellett Danival – az én kezemben az EKG eredmény, az övében a fonendoszkóp és a labor –, túl már minden vizsgálaton, szemben az ággyal, ahol a nyomozó ugyanolyan hálóingben feküdt, mint én egy fél nappal korábban.
– Sose jutok ki innen – bukott ki belőlem. Összenéztünk. Én legalább már letusoltam valamikor, Dani mellkasán még mindig az orrvérzős Rudolf. És még mindig karácsony…
– Nekem mondod?! Senki se jött leváltani.
– Pedig valakinek jönnie kell, valaki Zsoltit is igazán leválthatná. Vagy most ez lesz? Itt már meghalni sem lehet? Senkit sem érdekel, van-e ügyeletben orvos? ÉLŐ?
Dani némán rázta a fejét.
– Ne beszélj, ha fáj – szólt rám.
– Te beszélsz, Dani? Mennyire durva, hogy felszabtad a varratot a karodon?!
– Gondoltam, hamarabb eljutsz a fogászatra, de nem jött össze. Sajnálom. — Az eszméletlen nyomozóra nézett.
– Túl jóra is sikeredett, Dani! Teljesen, totálisan kifektetted. – Próbálok mosolyogni, de most is könnyek lesznek belőle.
– Na, menjünk már vissza Gáborhoz, szerintem már a szemed is kezd bedagadni. Csak ideér már a neurológus!
Dani nem mosolyog. Picit közel hajol a szememhez, aztán váratlanul megérinti a homlokom.
– Belázasodtál. Szerintem te sokkal rosszabbul vagy emberünknél!
– Borzasztóan fáj, de… Először összevarrom a karod, aztán… Tényleg nem kell, hogy… Szóval…
Ne sírj, ne félj, ne sírj, ne félj – próbálkozok megint az önerősítő mantrával –, ez csak fogászat, csak fogászat, csak fogászat. Fogak. Pici fogak. Nem szív, agy, máj, vese. Csak egy fog. Rohadt életbe!
– Ott akarok lenni veled, már mondtam. Rendben?
– Sírni szoktam, elájulni. Csomószor lehánytam már Gábort. Sírva hánytam le, miközben elájultam. Iszonyúan nem bírom a fogászatot.
– Elhiszed, hogy láttam már csajt félni, sírni, hányni, elájulni? Téged az elmúlt pár órában többször is. – Vigyorog. Kivételesen nem idegesít. Kicsit mintha nyugodtabb is lennék attól, hogy itt van. Hogy ott lesz velem.
– Miért? Hiszen utálsz.
– Amikor utáltalak, akkor még nem gondoltam, hogy képes vagy sírni és elájulni egy pici szuritól, meg Gábor jégspray-étől.
– A gyengeségem tesz szimpibbé, Dani?
– Emberré. Azt hittem, egy tökéletes gép vagy. Gyönyörű, hibátlan, szívtelen gép. Hideg, megrettenthetetlen — aztán mosolyogni kezd –, cuki vagy, Évi.
– Te is cuki vagy, Dani.
Úristen. Fogalmam sincs, mi történt, olyan érzés volt, mintha minden fogamból genny szedné szét belülről az arcomat. Lilává pirulhattam. Nem is értem, miért mondtam, de az ember nem szív vissza ilyesmit.
– Tényleg?! Azt mondtad, hogy cuki vagyok? Tényleg cuki vagyok?
– Hm.
– Nehogy meggondold magad – vigyorgott, aztán elvette a kezemből a kinyomtatott EKG-t, és a sajátjával együtt hozzácsíptette a kórlaphoz. – Menjünk!
– Hm.
A fogászat gondolatától lilából fehérre sápadhattam, mert Dani vigyorgósból egyből komollyá.
– Ne félj! Semmi baj nem lesz. De szerintem ne kockáztassuk be a liftet, az az igazi életveszély.
Gyalogolni kezdtünk, lépcsőről lépcsőre. Néha ránézett a lábamra, nyilván látszott, ahogy reszket a térdem. Valahol féúton megtorpantam.
– Mi az?
– Nem kapok levegőt!
Dani visszafordult, és megfogta a kezem.
– Be fogok ülni előtted a székbe. Jó? Egy csomó fogamat elkezdte már gyökérkezelni Gábor, de sosem mentem vissza. Jó? Ott picit talán megnyugszol. Jó?
– Dani, a karodat kellene összevarrni.
– Jó, akkor gyorsan túl leszel rajta, aztán varrhatsz.
Bólintottam, és továbbgyalogoltunk. Minden lépés olyan érzés volt, mintha leszakadna az arcom.
– Azért nem úszod meg – mondtam neki. – Én is ott akarok lenni, ha te félsz.
Dani elengedte a kezem, és megfordult. Kihúzta magát, és közel hajolt:
– Én nem félek semmitől! Nagyon nem szeretem… De sosem félek!
Amikor az utolsó lépcsőfordulóhoz érkeztünk, beijedtem. Dani észre sem vette, hogy az addig reszkető lábaim úgy torpantak meg, mint lipicai, ha kobrával szembesül. Basszameg! Már be is csukódott mögötte a lépcsőház ajtaja, én megfordultam, és fájdalom ide-oda, inkább a halál, mint a fogászat. Felfele kezdtem futni, rövid lábakon szökdécselve. Majd Dani mély hangja átzengte a lépcsőházat, az épületet, a kórházvárost, az országot, meg az univerzumot is: “ÉVI!!!”
Dani egy hegy, két ugrással ért utol. Úgy fogott meg, hogy esélyem sem volt mozdulni. Lehúzott a lépcsőre, és magával szembe fordított.
– Mondd el, miért félsz ennyire! Mi történt?
A mostohaapám minden éjjel betolta a farkát a számba. Véresre dörzsölte az ínyem, letolta vele a nyelvem a torkomba, az ondójávál intubálta a tüdőm. Semmit sem viselek el, ami bekerül a számba. Az ételt sem.
– Évi! Beszélj! Ez valami durva dolog lehet, amiért csonthártyagyuszival sem bírod legyőzni.
– Nem szeretem, ha vizsgálgatnak, a számat különösen.
– De ez a két srác jó barátod, az egyik pszichiáter, a másik fogorvos. Hogyhogy nem verték már ki belőled ezt a fóbiát?! Ez valami komoly lehet, Évike! Volt valami durva bölcsességfogműtét? Kalapáccsal?
– Igen – hazudtam.
– Jó, hát ez most nem ilyen lesz. Elszámolsz… Nem tudom, ötvenig, és kész is lesz.
– Bele fog fúrni, Dani, ebbe, ami annyira fáj magától is!
– Nem fog fájni! – Kinevet. – Semmit sem fogsz érezni! – Igaza van. Látja rajtam, hogy segítenek a szavai. – Figyelj! Hazaviszlek utána… ötvenegynél már indulunk is! Bebújsz az ágyikóba, lejegeled a pofid, és holnapra újra csini leszel. De ami a lényeg, hogy elmúlik a fájdalom.
– Hm.
– Ezt beleegyezésnek veszem – mondja, és feláll. – És ha meggyógyulsz, elviszlek kajálni. Azt is meg kell valakinek mutatnia neked, hogyan kell csinálni…
Nyújtja felém a kezét, de megdumált. Irány előre.
– Te jól vagy? – kérdezem. Végre bírok mással is foglalkozni, mint a saját kis önző nyomorommal. – Bocs az altatásért és az émelygésért.
– Mondtam, hogy ne altass el. Fogunk mi bármiben is egyetérteni, Évi? – mosolygott.
– Elájultál, féltem, hogy nagyon kivérzel. Könnyebb volt így.
– Mert vért miért csak altatásban lehet adni? Mondjuk, téged tényleg jobb lenne egy tetanusz szurihoz is elaltatni, de én direkt kértem, hogy ne!
– Magyaráztál volna, forogtál volna, zavartál volna!
– Aha, és milyen tankönyvben olvastad ezt általános anaesthesia indikációjának?
– Bocs. Igazad van.
– Ezt sem mondtad még soha! Tényleg ki vagy bukva!
– Ezt is eltaláltad. Lehet, jobb, ha nem is jutok ki innen. Azt sem tudom, hova menjek. A kastély kész elfekvő.
– Bármelyik szobád nagyobb, mint az én egész albérletem, szívesen cserélek veled.
– Oké. Gábornál van kulcs, te meg odaadod a tiédet, ha végeztünk.
Megtorpant, már a lépcsőház ajtajánál voltunk.
– Mi van? – döbbent meg. Kinyitotta az ajtót, előreengedett.
– Hát, házat cserélünk.
Ott a másodikon aztán Erikába ütköztem, az SB főnővérével. Eddig is sírt, de amint meglátott, a nyakamba borult. Meghaltam volna, ha összenyomja az arcomat, de szerencsére nem ért hozzá. Imádta Zsoltit. Sose jutok ki innen. Miközben zokogós párnának használt, Danit néztem, ahogy Gábor ajtajához sétált. Onnan leemelt egy fecnit, amivel futólépésben jött vissza hozzánk: “Barna a sürgin van. Hol a telefonod???”
– Mi a fasz??? – sikoltottam fel.
Erika leugrott rólam, majdnem kitörött a nyaka, ahogy felnézett Danira, majd a cetlire pillantott.
– Ja, igen — bólogatott. – A szokásos – tette hozzá aztán grimaszolva.
– Jézusom, de hát mi történt?! – motyogtam magam elé, és visszazúztam a lépcsőházba. Két lépcsőforduló között majdnem elájultam a fájdalomtól, de mikor Erika megkérdezte, a fejemre estem-e, azért dagadt-e fel, inkább nem mentem bele. Barna… Az én Barnám! Picit sírtam, aztán rohantam tovább még egy szintet le a “0-ra”, majd végigszáguldottam a “sürgin” Erikával és Danival a nyakamban. Barnát mindig az utolsó utáni kórterembe dugtuk el…
Bepiált. Nem kellett kórlapra pillantanom, hogy tudjam, bárki tudná, egy egész kocsma szaglott át a bőrén. A fogam úgy fájt, hogy azt gondoltam, lefekszek Barna mellé, és együtt halunk meg.
Gábor ott állt.
– Júj, Évi — odalépett, és szerencsére most nem ért az arcomhoz, csak ő is a homlokomhoz, nem is kommentálta, csak ideges lett. Aztán Dani is elém állt két jeges tasakkal, óvatosan az arcomhoz illesztette az egyiket, a másikat meg a fejem tetejére ejtette. Vigyorgott, aztán megnézte az infúziós tasakot, amit Erika Barna vénájához csatlakoztatott. — Hol a fenében van bárki sürgősségis? — kérdezte Gábor.
Danival összenéztünk, aztán bizonytalanul kinyögtük, hogy: “hát itt”, “hát mi ketten”, “asszem”, Gábor kibukott:
– Ó, igazán? Ez a sürgősségi betegellátás? Te – rám mutatott –, te éjjel még halott voltál, most meg kurva gyorsan kezelni kéne a fogadat. Te – Danira –, téged ő – rám mutat, aztán vissza Danira –, megműtőtt, de még mindig ömlik a karodból a vér, ráadásul Isten tudja, hányszor huszonnégy órája dolgozol már. Ti vagytok A baleseti sebészet?!
Danira néztem, nem mertünk bólogatni. Gábor ugyanúgy bent volt már Isten tudja, mióta… Barna szintén. Vajon ki dől ki legközelebb?!
– És a pszichiátria? Ott mi történt?! — kérdeztem vissza, legalább kizökkentettem kicsit.
– Kiugrott egy pszichopata barom Barna irodájából. Eddig tartott az absztinencia, most kezdhetjük újraszámolni a napokat…
– Bassza meg! – kezdtem kiborulni ismét, Dani hátra mordult, amint végignézte Barna monitoron megjelenő paramétereit.
– Kap egy kis vitaminlötyit és pihenget. A nyomozó detto. Te vagy lázas, nem ők. Be fog fertőződni az arcüreged, a szemed, és az agyad. Nem lehetne már, hogy ne rohangásszál oda minden pihenni vágyó pasidhoz, hanem végre legyél ott, ahol lenned kell?!
– A te karodat kellene összevarrnom. Ott kellene lennem…
(Folyt.köv.)