Szatír a poéta
Levetkőzött.
Minden elképzelhető helyen
kidomborította izmait.
Százhetvennél és negyvenöt kilónál
emberfeletti művelet.
A tükörről az ezüst-amalgám
peregni kezdett.
Most jöhetne az, hogy a csodálattól,
de ennél prózaibb volt a helyzet:
ántik volt és hányatott sorsú.
Légypiszkos, homályos foltjain
elkenődött a látvány.
Micsoda fantáziátlanság! –
gondolta a csontizmú, azzal kiállt az erkélyre.
Egy pár szőrszálban.
Azt néha szétnyitotta.
Természetesen csak és kizárólag a meleg miatt
a hasára varrt rímeit megszellőztetni.
Mikor mind kinn volt, bordáit döngette:
Íme a hím, akin rím.
Évek múlva, amikor elhunyt,
a halottkém nem hitt a szemének.
Az anorexiás testén
egyetlen verse volt a tetkó.
Itt nyugszik a vén poéta,
egy verse volt, az sem téma.
Fölötte kő, hasán líra
nem sejteti, hogy Szatíra volt.