Eve (10.)
The first cut is the deepest 2.
Danit felvitték a hatodikra, oda, ahol én is ébredtem ezen a felettébb csodálatos, karácsonyi hajnalon. Én az ötödiken maradtam, és letusoltam. Végre lett alkalmam lemeózni Dani varrótehetségét a… szóval a seggemen. Már a gondolatba is belevörösödtem, ahogy elképzeltem az eszméletlen, hason fekvő testem, ahogy már a bugyi sem takarja, amit takarni hívatott… A vágás hatalmas volt, eddig nem fájt, de most, hogy megláttam, égni kezdett csípőtől a keresztcsontig. Rosszul lettem tőle. Gyorsan visszatakartam a tapaszt, kiegyenesedtem, és próbáltam magam elé mantrázni, amit mindig szoktam ilyen helyzetben: sebész vagy, nem lehetsz rosszul egy pici sebtől, sebész vagy, minden nap ugyanilyen sebeket varrsz össze, sebész vagy, sebész vagy, sebész vagy. De ahogy egyre többet mondogattam, sokkal inkább elvesztette a szó az értelmét, minthogy megerősített volna a tudatban, hogy nem kell halálra rémülnöm – ezen a reggelen már sokadszorra – az orvosi cécóktól. Közben ráadásul a szemem elé tolakodott a kép, ahogy Dani kínlódik az öltésekkel, ez sem segített különösebben a pánikomon… sosem varrt intracután, úgy ahogy én a plasztikai sebészet szakvizsgám után mindig a bőr legfelső, záró varratát. Elmosolyodtam, mert miattam megpróbálta, hogy szép legyen a… Szóval a “csini kis popsid” – ahogy ő fogalmazott. De ha ilyesmibe kezdett valaha is, két öltés után amint feszülni kezdett az átellenes sebszél “hívjátok Évit, én nem bírom idegekkel” – volt a reakciója. Aztán megint gyomron rúgott az idegesség: vajon hányan látták a pucér alfelem?! Minimum az egész kórház, gondolom.
Szerencsétlenkedve mostam meg a testem, nehogy vizes legyen a kötés, aztán ugyanilyen bénán mostam fogat is, nehogy hozzáérjek a széttört foghoz, és újra fájjon. A szekrényemben több cuccom volt, mint otthon. Epiláló, hajvasaló, szemöldökcsipesz, kenőcsök, krémek. Miután mindent használtam és magamra kentem, pont úgy kezdtem izgulni, mint Zsoltival a legelső randira készülve… Aki akkor még csak a szomszéd srác volt, én meg alig tizenhat. Nem voltam jó feleség. A házasságunk hat hétig tartott, de már az “igen” pillanatában elváltam volna. Ő volt a sebészeti igazgató, és eldugta előlem Enikőt, akinek azt mondta, nem lehet kivenni az áttéteket, mert nagyon szétszóródott. Az onkológus is ezt mondta, Jácint, és az egész kórház is. Az apám is ezt mondta volna a saját feleségéről, aki a kórház igazgatóhelyettese volt, belgyógyász főorvos, míg meg nem halt ő is miattam. Nem veszthettem el több családtagomat… De végül nekik lett igazuk. Az egyet nem értésem és sebészi, vak heroikusságom nemcsak a mostohaanyám életét és halálát tette pokollá, hanem Zsoltiét is. Nem tudtam, hogy Zsolti beteg… Kint állt a kastélykapu előtt, ott dohányzott egy szál pólóban, amikor a mínuszok repkedtek, nem csoda, hogy köhögni kezdett… De az már az AIDS volt. Kurva életbe.
Kifestettem a szemem, és a “Destiny” parfűmömért volt oda, abból cseppentettem a csuklómra, aztán bedörzsöltem a nyakam. Miután mindent kipakoltam a szekrényemből, az alsó sarokban megtaláltam a fogfehérítő fóliát is. Nyakon ragadott az érzés, és ahogy megfogtam, bevillant, hogy valójában nem leestem, hanem leugrottam. Bepánikoltam az öntudatra ébredés éles tényétől, zihálva, zaklatott mozdulatokkal zártam le szekrényt, az összes cuccomat kivágtam a szemetesbe – mivel, hogy úgy terveztem, lelépek, és többé vissza sem nézek –, és mivel jellemzőmódon minden hülye piperekencével tele volt a szekrényem, de egy szál ruha sem volt benne, tiszta, vállalhatatlan zöld műtősruhát vettem fel, Dani pólóját pedig ahelyett, hogy bedobtam volna a kórházi szennyesek közé, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a táskámba tettem. Ránéztem a faliórára, most ébredezhet, vagyis szidhat, amiért elaltattuk. Úhh, és akkor jutott eszembe az egyik biztos mellékhatás, ha az ember nem koplal a műtét előtt – márpedig Dani százhúsz kilós csodatestét elnézve, nem hiszem, hogy szokott koplalni –, amit átél két emelettel a fejem felett, az a hányás. Mint egy lakodalmas kutya, úgy hány. Amikor kiléptem a folyosóra, erős ingerenciám támadt szinteket távolodni tőle, és nagyon sajnáltam azokat az ápolókat, akik épp ott voltak körülötte. De a liftnél elkapott Anaszti, a műtős asszisztens. Folyton lebiggyedő ajka közül sziszegte, hogy engem nem lehet elérni telefonon. Hát persze, az ablakhoz vágtam. Mielőtt még mentegetőzni kezdtem volna, közbevágott:
– Dani hány, mint egy lakodalmas kutya.
– Ühüm — gondoltam. – A karja? Fáj?
– Nem tudom, csak hány – vonta meg a vállát. – Adjunk B6 injekciót?
– Persze, de… Hát Dani nem tudja?!
– Biztos tudja, de nem akarja. Te akarod? Te vagy a kezelőorvos. Az lesz, amit te mondasz, és nem az, amit Dani.
És akkor eszembej utott a tetanusz injekció, meg a vidorian gonosz arca, amikor leesett neki, hogy orvosi diploma ide-oda, nagyon pánikolok a tűktől.
– Igen. Igen, akarom. Ó, de szívesen beszúrnám a seggébe, de dolgom van. Add be neki, kérlek, olyan jó erős határozottsággal! Rögtön egy tetanusz szurit is mellé! És kell egy telefon, ha Dani minden nyűgje miatt engem fogtok keresni.
– Miért, hova mész? Csini vagy, amúgy.
– Utolsó randi a halott férjemmel.
– Kerítek egy telót, Évi – nyekeregte Anaszti, ami nála felért a világ legforróbb ölelésével. — Megnézed később Danit?
Dühös, hányós Dani?! Azt aztán nem…
– Jaja, de ha valami bajt észlelnél, a “minusz eggyen” vagyok.
– Ettél? – kérdezte már indultában, amiből aztán egyből visszapörgött felém. Köpenyéből lefóliázott habcsókot emelt felém. Bepisilnék a fájdalomtól, ha bele menne a fogamba ez az édes szar. – Fogadd el! – nyújtotta közelebb.
– Rossz az egyik fogam, nem szívesen ennék most.
– Jaj, Évi – hitetlenkedett. – Rágj a jókkal!
– Egyébként meg mi ez az édességmánia?! Miért nem esztek répát meg gyümölcsöt?!
– Mert mi normális emberek vagyunk – grimaszolt.
– Normális, cukorbeteg sebészet lesz a miénk, katasztrofális fogazattal. Mármint a tiétek…
– Úgysem tudsz elhagyni minket – Anaszti nem mosolygott. Ő sosem, de olykor megcsillant a szeme. Az valami hasonló lehetett.
– Ja, állami kórház, hurrá, hurrá! A felszereltséget bírom itt a legjobban. A harcszíntéri felcsereknél több cucc volt állítom.
– Blablabla, tudom, hogy Zsolti a mostohagyerekének tekintette a traumatológiát, téged is folyton elpasszolt a plasztikásokhoz, de te mindig visszaosontál. – Anaszti nem tudott kacsintani, de ha hirtelen faképnél hagyta az embert, az valami olyasmit jelentett. Aztán pár méterről visszakiabált. – Ja, és menj el fogorvoshoz!
– Jó. – nyögtem. Aztán megfordulva liftet hívtam, és belépve hirtelen mégis inkább a gyökérkezeléshez lett volna kedvem… Ott állt ő, a gyönyörű, álomnő-Andi, a posztop részleg vezető szakasszisztense, aki mindig úgy feszített a nővérke ruhában, mint a prostik a szerepjátékos pornóban. Napbarnított, izmos, kerek vonalak, ragyogó, gesztenyebarna haj, friss mangó illat… A jelenlétében minden más nő színtelen, formátlan és beteg. Hát még én… Tus, smink, hajvasalás ide vagy oda.
Andi, aki mindig is inkább volt Zsoltié, mint én.
– Szia – köszöntem, amit halkabban ismételt. A liftpanelen szerencsére az “1. Labor, röntgen, CT” volt megnyomva, így a fogászat helyett mégis a patológiát nyomtam meg, Andi nem oda ment. Az utolsó randevún nem akartam osztozni vele, ha már az életben muszáj volt…
– Jól vagy? Hallottam, hogy nem sérültél meg nagyon – szólalt meg. Még a hangja is tökéletes volt, neki tuti nincs agyongyökérkezelve az összes foga. Andi hátul állt, én oldalt léptem.
– Igen, köszi, hogy kihívtad a mentőket! – Ott dögöltél volna meg inkább.
Fájdalmas arccal bólintott. Eddig nem voltak ráncok a szeme alatt, most pedig az egész arcát is átszabták azok. Sírni kezdett. Most én vigasztaljam?! Nekem kellene sírnom, neki vigasztalnia.
– Túladagoltad, ugye? – Szegezte nekem a kérdést. A lift a “3-on járt, nagy műtők” Ledermedtem. Imádkoztam, hogy valaki beszálljon, de Isten gyűlöl, megállás nélkül süllyedtünk tovább. Karácsonykor hó sincs, nem hogy nagy műtétek. – Morfin – folytatta. – Te meg odaírtad, hogy akut myocardialis infarktus. Bravó, Évi! Simán kideríti a patológus, hogy morfin miatti légzésdepresszió miatt kattant ki Zsolti szíve. Hetekig ápoltam, tartottam benne a lelket, te meg egy percet sem bírsz alázattal.
“2. Fogászat” Az Gábor. Olykor valami csaj helyettes. Gábor, lécci, szállj be!!!
– Milyen világ az, amikor egy baleseti sebész, te… Nem az életért harcol?! Még a halni hagyás is egy dolog, de az aktív gyilkosság?! Felfogtad, mit tettél?
“1.” Nyílik a lift ajtó, de már mindegy. Kiszáll, és onnan folytatja.
– Fáj a torkom, a fejem, mindenem. HIV tesztre megyek. Te? Pozitív vagy?
– Bár az lennék!
– Persze, hogy nem – záródik a lift ajtó. Kiabálni kezd: – Nem kaphattad el, mert ott sem voltál! Ott sem voltál, ahol egy feleségnek…
Lenni kellett volna – ezt már nem hallottam. Nem voltam ott, mert meg akartam menteni a mostohaanyámat a ráktól. Rossz helyen voltam rossz időben, csak mint általában.
“0. Sürgősségi betegellátás, Fájdalomklinika. Ambuláns sebészet. Traumatológia.”
Ez mind szinonima, de senki nem tudott elég biztonsággal nevet adni annak, aminek nem lehet nevet adni… “Varroda. Álomtermek. Istenklinika. Mészárszék.” Szerintem. A patológián jobb ébredni, mint ott, ahol dolgozom.
Összeomlottam, és zokogásban törtem ki. Egy emeletnyi liftidőm volt, hogy összeszedjem magam. Ennyi, mielőtt elnyel a pokol.
(Folyt.köv.)