Hozott anyaghoz gyúrva
Hogyan írhatnék jó prózát, amikor elkezdeni sem tudom. Itt van ez az “ amikor” dolog, rögtön az első mondatban fennakad a rostán.
Esetleges kukucskáló tekintetek lesnének be az ablakon, ami nem fordulhat elő, mert két őrző-védő vicsorog a teraszon, de mondjuk, ha mégis, egy drón kameráján keresztül sikerülne meglátniuk. Itt csücsülök a sarokban, fejem a ronda, de kényelmes párnámnak támasztom, lábaimmal bélelt, mustársárga bársonynadrágom magam alá hajtogatom, aztán nézegetek ki a fejemből az első mondat leírása után, ami rögtön felveti a sarkalatos problémát.
Hogyan írhatnék példaértékű prózát, én, a gyatra, esetlen, akit azért nem tudtak hátralökködni a tornasorban, mert jómagam voltam a legmagasabb.
Azt mondják, kapcsolatok kellenek. Kapcsolatok, kapcsolatok! Honnan a fenéből szerezzek kapcsolatokat, ahhoz kellene legalább egy tökéletes prózát írni.
Nem nyomorult, földhözragadt, közhelyes akármiket. Olyan ütőset, olyan igazit, mint a kortársak, de helyette savanyú pofával, csöpögős orral kucorgok a sarokban, igazi senyvedésnek élem meg ezt a katatón állapotot, mint egy törött gerincű tacskó, hang nélkül vonyítok. Fájdalmat nem érzek, agyam kiváló prózaíró képessége még nem fejlődött ki. Ez mondjuk a jobbik eset, mert mi van, ha nincs is. Egyáltalán nem fogok produkálni életemben egyetlen egy olyan írást sem, ami kiemelkedő színvonalával az élmezőnyben végzi valami fergeteges pályázaton. Újságban, irodalmi lapban nem is gondolkodom, mert nem tudok írni semmit, nemhogy valami fenomenálisat. Habár kiskoromban, konkrétan általános iskola nyolcadik osztályában, akkor taroltam. Magyarórán Edit mellett ültem.
Nem hagyhatok hiányérzetet, ezért elmesélem a tanárnő idegességének az okát. Edit zavarta az órát, amúgy nem rendelkezett nagy zsenialitással, ha jól belegondolok közepessel sem. A pedagógus belefáradt az állandó fegyelmezésbe, és mivel mással nem tudta megtorolni ezt a viselkedési formát, a tetőt verő eső tanácsára, briliáns gondolata támadt.
– Aki legközelebb megszólal, az írni fog egy tízoldalas fogalmazást az esőről – harsogta önelégült vigyorral.
Kettő perc nem telt el, és padszomszédom máris beböffentett valami ökörséget. Nádpálca híján a tanár szava csattant.
– Holnapra, Edit! Tudod, miről van szó.
Másnapra persze üres lapokat hajtogatott az idő a lány füzetébe.
Megtörve a halott csendet, jelentkeztem.
-Tanárnő, kérem! Én megírtam a tízoldalas fogalmazást az esőről.
Felolvashattam. Olyan kövér ötöst kaptam, hogy a hasát úgy kellett visszatuszkolni az ellenőrzőmbe. Akkor sikerült, de most nincs ötletem sem, nemhogy a kivitelezés. Az ácsolat elkorhadt, penészes deszkái alig tartják meg a tetőt.
Példakép lenne bőven, hiszen micsoda irodalmi koponyák pazar szüleményei hasították a régmúlt egét.
Nyugat, az írásokban bővelkedő Nyugat, akkor kellett volna élnem, csak hullott volna rám is valami az égi mannából. A konzervált irodalomhoz sem jutok hozzá, szigorún őrzött könyvtárak rejtekében, hogy szívhatnám magamba a dohos lapok reprezentatív illatát. Reménytelen.
A nagyok csillogó szavakból fűztek gyöngyklárist, nekem sáros rögök maradtak, amik szétporladnak a nap sugaraitól, amikor kézbe venném őket. Mondvacsinált problémákkal küszködöm, kopott bölcsőben ringatom agyonhasznált szavaimat, soha nem aranyozták a talpas betűket, a kezdeti cirádák sérült foszlányokban lógnak róla.
Bezzeg az itt jelenlevő géniuszok, lángoló elmével lazán firkantják fantasztikus írásaikat. Választékos szókincsük filmszerűen vetíti, mesterséf fűszerezi így az ételt, ahogy ők a tintával bánnak. Megnyomorodott, üres agyam redőiben soha nem képződnek olyan nemes gondolatok, amiket Ők (igen nagybetűvel) kiráznak a legrosszabb napjaik bármelyikén a töltőtollukból.
Amíg nem tudok megszülni egy rövid szépprózát, nyakamon kötél, a megfelelési kényszer kirojtosodott madzagja szorítja gigámat. Minél jobban fojt, annál kevésbé sikerül bármi.
Nem mehet így tovább! Teszek érte. Naponta két deciliter tintát fogok felhasználni célom elérése érdekében. Három ív papíron gyakorlatozom. Csákó, hajó, zsebes szendvicssütő hajtogatása helyett írok, és nem is akárhogyan. Egyszer.