Eve (9.)
The first cut is the deepest (R. S.) 1.
Azt hiszem, tudtam, hogy mire odajutunk, hogy meggyőzzem az altatásról, már nem lesz magánál. Így is lett. Legalább ez könnyen ment, amolyan Dani-mentesen egyszerűen. Mert amúgy elképzelni sem tudom, hogy győztem volna meg. Sehogy. Danit sosem tudtam meggyőzni semmiről. Előbb haltak meg mellettünk a vértől tocsogó betegeink, minthogy összedolgoztunk volna. Képtelenség volt vele egy műtőben létezni. És ez most is eszembe jutott, ahogy a műtős segéd körbe tekerte rajtam a matt kék köpenyt. Egy teremben voltunk, egymáshoz nagyon közel, de most mégis csendben van, ájultan fekszik a műtőasztalon. Fura érzés. Amikor kezem belebújtattam a steril kesztyűkbe, tekintetem megakadt az aneszteziológuson, ahogy Dani fejéhez hajol a gégetükörrel.
– Na, nem-nem! Én szeretném őt intubálni!
– Akkor új kesztyű kell, kitalálhattad volna korábban is – morgott a műtősnő.
Na, most jól kiverem a fogát, ahogy ő az enyémet, gondoltam, miközben kivettem az altatós kezéből a műszert. Ahogy fölé hajolok, magam felé billentem az állát, a lapoccal bírom nyitásra a száját, tovább vezetem hátra, egészen a nyelvgyökig, a garatból kikanalazva a nyelvet, hogy lássam a gégefedőt. De előtte még szétnézek a fogai közt, melyikre húzzam rá a lapocot. De Dani csupa rossz fog, a felsőket tudnám bántani, de mindegyik hátsó foga szuvas. Ami tömött, az is, néhány szürke is, elhalt, idegkezelt vagy gyulladt. Kirázott a hideg, hányszor fájhat neki szinte bármelyik. Az alsók dettó. Jesszus.
– Évi? – szólt rám az anesztes. Szerintem még sosem látott fogakat vizsgálgató sebészt. – Nem látsz? Beszívjak? Ödéma van? Vékonyabb ET kell?
– Nem, semmi baj.
Megint megborzongtam, most az öngyűlölettől. Dani arcára néztem, a behunyt szemére, és a hegre, amit én okoztam… Tényleg jobb lett volna a világnak, ha nem strapálja magát akkor az életemért. Most megtette még egyszer, és velem együtt rohadtul utálja a fogászatot, én meg azért veszem ki az anesztes kezéből a laryngoszkópot, pazarlom a kesztyűket, hogy… Kiverjem a fogát? Hát, milyen ember vagyok én? Milyen orvos? Milyen keresztény?! Bőgni tudnék, őt meg megölelném.
– Évi, romlik a pulzus – szól rám az altatós. – Menjen vér?
– Menjen vér. Tudjuk, hogy mi a csoportazonos?
– Persze, Dani minden hónapban ad vért, van, hogy többször is – vágja rá a műtős asszisztens.
– Hm – forgatom a szemem, ezt sajnos látják, a maszk alatti grimaszomat mondjuk nem. Ó, Szent Dani, mindannyiunk védőszentje Dani…
– Ráadásul valamelyik ritka vércsoport.
– Az enyémnél nem lehet ritkább, AB negatív – válaszolom, miközben a gégefő képletét emelem elő a lapoccal, hogy a lélegeztetőgéphez csatlakoztatott csövet be tudjam helyezni a hangrésen át a légcsőbe.
– Az övé is az, igen. Akkor biztos te is gyakran adsz vért.
Tű a vénámban??? Nem… Azt aztán nem.
– Jaja… – hazudok, aztán, ahogy bent van a cső, az altatóorvos átveszi Dani légzése fölött az uralmat, én meg a műtős segédhez lépek, aki kifeszíti nekem az új, steril kesztyűt, aztán átállítja Dani teste fölött az operációs lámpát.
– Hány kiló vagy? – kérdez tovább az asszisztens.
– Nem tudom… Negyvennyolc… — Negyvenötnek is örülnék, de hazudok. Hazudok, hazudok és hazudok, hiába parancsolta az ellenkezőjét az Úr.
– Hogyhogy nem tudod?! Azt mindig nézik. Ötven kiló alatt nem engednek vért adni.
– Akkor, te fogsz idejönni mellém, tartani a szívót meg a kampót – zártam le a szokásos “Évi anorexiás” napirendi pletykapontot.
– Szívem, csak aggódunk — vette át a szót a műtősnő. — Több, mint egy hetet feküdtél a belgyógyászaton kiszáradás, kimerülés miatt.
Közben az asszisztens átment Dani jobb oldalára.
– Hatos szikét kérek – mondtam.
– Tízes? – A műtősnő. – Most meg behoznak a mentők, mert lezuhansz egy hegyről? Zsolti meg… Szóval…
– Meghalt – mondom ki helyette. – Akkor hetest!
Márti szeme az operációs tálcán hintázik:
– Tízes? – kérdezi újra.
– Dani nem egy disznó, akit ki akarunk zsigerelni, Márti. Nyolcas?
– Itt a tízes, Szívem. Még tizennégyes van.
– Adj egy konyhakést inkább…
Kínos nevetés. Kínos pusmogás: “Évi kórházban volt?! Nem is tudtam” “Nem evett.””Jácint tegnap megölte magát.” “A belgyógyász Jácint?” “Miután Évit kiengedte az osztályról, bevett egy csomó altatót. Az öccse talált rá a főorvosiban.”
Az öccse… Az Gábor… És ez még csak alig fél napja történt. Sosem volt olyan barna a levegő, mint az este. A hó úgy hullt, mintha üveg csattant volna szét a felhőkben: minden pehely szikrázva süllyedt. A kórház előtti téren álltunk, és azt mondta, minden az én hibám, én fertőztem meg mindenkit. Aztán meg: boldog karácsonyt. Ő visszament, és megölte magát, én a kastélyba, ahol a férjemet öltem meg. Jácintnak igaza lehetett… El kell mennem még egy HIV-tesztre, most pozitív lesz. Másként nem lehet.
– Metzenbaumot kérek, Márti! — Már majdnem elveszem a kezéből, amikor… – Ez cooper.
– Hm. Tessék, itt egy hajlítottabb. Jó?
– Nem. Hol vannak az ollók? Mayo?
– Melyik coopert adjam?
– Nem tudom, egy körömvágó kisolló a táskádból jobb lenne.
– Á, tudom, Szívem – az előzőt adja végül –, most ez van. A többit élezik, a metzenbaumodból kiesett a csavar, a fele beleállt egy tüdőbe. Oltári per lesz belőle.
– Szegény kis ollócskám… Hm. Vagyis basszus, szegény páciens. Megvagyok, peant lécci!
– Kocher…?
Elveszem a kezéből és durrogok:
– Mi van ezzel a műtővel?! Olyan, mintha valaki direkt szívatna. Még egyet! Szívást és mikroszkópot kérek!
– Mikor ettél utoljára? – kérdezi az aneszteziológus. Amikor már ő is megszólal, középkorú férfi létére, már biztos vagyok benne, hogy a kollégáim összeesküdtek ellenem az “etessük Évit” projektben, és nem csak csajos csicsergésről van szó.
– Mikrosebészeti cuccok vannak ugye? – kérdezem, miután Dani általam szétszedett karja fölé fordítottam a mikroszkópot, mint nagyítót.
– Persze, szívem. Csipesz, tű és…?!
– Mathiue… — mondom úgy, hogy már sejtem, hogy nincs.
– Na, azt pont Dani barmolta szét — mondja az altatós. – Azzal szerelte a karácsonyi égőket.
– Hát ez kurvajó! Karácsonyi égők… Dani!!! — morgok, miközben a műtős segéd beállítja a mikroszkóp élességét, és megkérdezi, jól látom-e a területet. Megköszönöm, aztán nekiállok összeölteni, amit Dani ugyancsak a saját kezével barmolt szét: a nyílegyenesen elmetszett eret, miközben az asszisztens folyton meglöki az eszközeimet a szívóval.
– Lécci, inkább tamponnal most! — szólok rá.
– Mert hogy ha éjjel az őrzőben voltál – nem hagy békén az anesztes –, azelőtt meg a belen, akkor gondolom, huszonnégy órája biztosan nem ettél egy falatot sem.
– Kész a brachialis, valaki nézzen rá az órára. Márti, nem mikrosebészeti Mathiu, ugye van?
– Kettő is! – ujjong.
– Varázslatos – nyögöm a maszkomba.
– Évi? – A nyaggatás.
– Ettem egy szaloncukrot, jó?! Daniii belenyomta a számba, mielőtt kitörött az ablak.
Nagyon büszke vagyok magamra, hogy ez végül is megtörtént. Tényleg nagyon gáz lenne kijelenteni, hogy egy napja nem ettem, azelőtt meg csak, amit a gyomorszondán át belém nyomtak.
– Ha Daninak kellett a szádba nyomni, biztos szédültél már az éhségtől – közölte velem az asszisztens. A hirtelen támadt büszkeségemnek annyi.
– Lehetne, hogy hagyjatok varrni?! Lehetne, András, hogy Dani paramétereit figyeld?! Lehetne Anaszti, hogy a kezedbe veszel egy ollót, és elvágod a csomó felett?
– Szerintem Dani paraméterei jobbak, mint a tieid. – Az altatós. – Annyira szívesen ráhúznám az ujjadra a pulzoximétert, kár, hogy épp használod.
– Szerintem úgysem lesz neked jó semmilyen olló, amit a kezembe vennék – A műtős asszisztens.
– Szerintem nem elég egy szaloncukor sem reggelire, sem ebédre, sem vacsorára, nem hogy egész napra. – A műtősnő.
– Akkor adj egy tök bármilyen ollót, Márti! – Nem szólok vissza nekik, csak fújtatok, mint egy ló. Márti felém nyújtja, de… – Hm. Csak ilyen van?!
És ez volt az a pont, amikor elkezdtek röhögni. Egész addig csinálták, míg be nem fejeztem a másik seb tisztítását, zárását. Amikor András belekezdett az ébresztési procedúrába, nekem meg már a világon semmi dolgom nem akadt ott, furcsa érzés kerített hatalmába. Nehéz volt Danit otthagynom, úgy megszoktam, hogy folyton a nyakamban liheg…
– Jól vagy? – És ez az agyfagyott állapot Mártinak is feltűnt. Felkaptam a fejem, aztán lehúztam a kesztyűm.
– Ühüm. Majd… Szólnál, ha felébredt? Vagy, hogy minden rendben van-e… A karjával, meg amúgy, hogy, szóval… – Már saját magam nyökögése is az őrületbe kergetett, nem hogy a műtősnőt. Egyre kerekedő szemekkel nézett rám. Közben meg össze-vissza szedtem le magamról a műtősruhákat és tartozékukat, pont mintha először csináltam volna.
Aztán elmosolyodva bólogatott.
– Hol törött be az ablak? Mit mondjak a karbantartónak?
– A fogászaton.
– És… Hogy is mondjam, hogy-hogy együtt voltatok ott? Dani retteg a fogászattól, de hát, ha fáj, akkor azért nagy nehezen elmegy. De hogy-hogy te is ott voltál?
– Ő kísért el engem. Amikor éjjel intubált, megsérült a fogam, és szerintem rosszul érezte magát emiatt. Talán azt gondolta, hogy közben lelket önt belém.
– Na, és úgy volt?
– Hát, igen… Igen.
– Nehéz gyerekkora volt – sóhajtott Márti. – Pont, mint neked. Mindketten árvák vagytok. És egy árva tudja, mennyire félelmetes egyedül, akárcsak egy másik orvos keze között is. – Megérinti a karom. – Hagyd, hogy segítsen! Csak engedd neki!
– Mire gondolsz? Miben?
– Az anorexia halálos betegség, Szívem.
– Nem vagyok anorexiás, Márti! Miért kínoztok ezzel? Most halt meg Zsolti, nektek meg az a legfőbb parátok, mennyit eszek, vagy nem eszek?!
– Szívem… — Könnybe lábad a szeme. Az enyém is.
– Naaa, lányok – Az altatóorvos lép oda hozzánk. – A műtőben nincsenek könnyek, alapszabály – mosolyogja könnyes szemekkel. – Évi, átveszed az osztályt, és gatyába rázod. A vénás branülökkel kezdd vagy a gyógyszerekkel. Ha branül nincs, mosogathatjuk az egyszer használatos szerelékeket, és rámegy a világ összes antibiotikuma a vénagyulladásokra, ha meg gyógyszer nincs, megint mennünk kell lopni a belgyógyászoktól.
– Már te is kezded, András?! Nem akarok osztályvezető lenni! Az igazság az, hogy fel fogok mondani. Danit nem hagyhattam elvérezni, de én most nem tudom ezt csinálni. Ezt itt – mutatok körbe a műtőben –, ez többé nem fog menni.
Akkor Márti:
– Ki kell pihenned magad. Enikőt, Zsoltit. Aztán vissza kell jönnöd Danihoz.
Értetlenül rázom a fejem.
– Ha nem versengetek egymással, annak csak lustulás a vége.
– Há! Te szoktál a leghangosabb lenni, ha mi összeveszünk?!
Elneveti magát:
– A jó anya is rászól a gyerekeire, ha azok bántják egymást. Ma megmentettétek egymás életét, most már minden más lesz, Évi. Ha tetszik, ha nem.
Főleg, ha lecsuknak… — gondoltam magamban.
– Évi, most már nincs más hátra, mint egy kiadós, finom reggeli! – mondta András, aztán visszament Danihoz, hogy kivegye a csövet.
A gyomrom nekem is a torkomig ugrott, éreztem a gégefedőmben a lapoc akaszkodását. Most nincs más hátra, mint a hullaház.
(Folyt. köv.)