Tűzforró
Nyár. Minden észlelés sajgón mart a szívébe, lelkében erős lüktetést hagyva maga után – akárcsak egy harang: dübörgött egész nap a mellkasa. Nem tehetett róla és ellene sem semmit. Különös érzékenységgel élte meg az évszakváltásokat. Kegyetlen hiányérzetet szült benne az elmúlás betoppanása, mely eltiporta a nagy nehezen megszokott hónapok nyugalmát.
A szomorúság mint izzó láva tolult mellkasából a hasába, ahogy azon a reggelen a nyár fülledt-forró lángnyelve ébresztette. Nehezen lélegezve, kóválygó fejjel ült fel, és a csicsergős, szikrázó, napsárga évszak-ujjongás azonnal torkon ragadta, majd fojtogatni kezdte. Ha nem élt volna hosszú éve már e sikítóan éles érzékenységgel, fuldokló zokogásban tört volna ki, egészen a pánikroham szakadékába zuhanva. De ismerte a tüneteket, ismerte önmagát, ezt a gyomorszorongató melankóliát, és tudta azt is, hogy nem tehet róla és ellene sem semmit. Fájt és kész.
Tapasztalatok útján járt el: minél hamarabb elhagyni a depresszió koporsójaként csábító ágyat, és követni a napi rutint. Akkor is, ha úgy érezte, minden ízületébe karddal hasít a nyár fülledtsége. (Néhány hét, és vége. És megszokja az új évszakot. Túl kell élni… )
Kávé feketén, cigaretta – megfeszített mozdulatok a konyhában, hogy legalább egy vékonyka kenyérszelet pirítóssá süljön. Miközben lelke egyre lyukadt a nyári reggel kacagása alatt. Felnyögött, és a sötétbarna vastag függöny hívogatta, de nem húzhatta be… Ha most elbújik a kegyetlenül vidám derengés elől, sosem lesz túl a változás kínján. Ki kellett jutnia a lakásból, még akkor is, ha a napfény, mint a vámpírokat, elevenen felemészti. Nagyon félt, már előre érezte, mennyire fáj, ha a szív teljes gőzerővel könnyezik.
Úgy döntött, megborotválkozik. Nem akart borosta mögé bújni. Talán a mély víz a leghatásosabb – gondolta –, s ahogy a tükör kettéválasztotta valós személyét a reflexiótól, úgy az ambivalencia a kínzó szinesztéziájától – elmosolyodott: mély víz…
A fájdalom zsigereiben ekkor bizsergéssé csitult, miközben visszasietett a konyhaablakhoz. Ujjai megreszkettek a kilincsen – tudta: ha magára engedi a nyarat, a fényével, hangjával, illatával együtt, bele is halhat… Megtette.
Csupán egy pillanatig tartott, míg a légköri mennyország poklot zúz testében, mert kutyája egyből kizökkentette a magával ragadó kábulatból. Az orra előtt csaholt a pára, ahogy mancsaival a párkányt támasztotta. A dalmata pink volt, mélylila foltokkal!
– Mi történt veled, Benő? Kiskutyám, mi történt veled? – esett kétségbe, és egyből pánikba. A kutya azonban felpattant a párkányra, és a meglepettség erejével visszahúzta gazdáját az életbe.
Nehéz volt megszoknia azt, hogy sokszor mást lát, mint amit a többi ember.
Seggre ült, a kutya beugrott, és eksztatikus örömmel gabalyodott a férfira.
– Ja, csak a nyár! – kínlódott a férfi, öniróniával mosolyogva a saját képzavarán. – Téged bezzeg kiszínez a nyár! Engem meg felnyársal – zihálta elhaló levegővételek közepette. – Úszni megyünk, hozd a lasztidat!
Amikor sporttáskájával kilépett az ajtón, már csak kissé döbbent meg a kutya neonszínben világító kedvenc labdáján, amikor az mindig is fekete volt…
Egész nap kínlódott a tóparton, minden igyekezetét a többi emberre és Benőre irányítva. Családok százai fürdőztek, labdáztak, fogócskáztak úgy, mintha a mennyország szállt volna alá mérhetetlen gondtalanságával.
Már alkonyodott, amikor megbánta az egészet, és erőtlenségtől remegve kénytelen volt elfogadni, hogy a következő napokat az ágyban tölti magára húzva a melankólia vastag paplanját. Felállni sem bírt. Teljesen kimerítette a próbálkozás, hogy olyan legyen, mint a többi normális ember…
Már mindenki hazament, őt és Benőt kivéve. A kutyus békésen lihegett gazdája lábánál.
– Na, gyere, öreg barátom, menjünk – sóhajtott, és már nem bírt a könnyeivel. Öngyűlölettől bosszankodva dörzsölte meg arcát, miközben összegöngyölte a szikrázó narancsszínű – homokszínű – pokrócot.
Ám akkor… Felegyenesedve…. önnön poklára a menny zuhant rá: meghallotta a naplemente lágy dallamát, miként a nap aranybarna hidat öntött a nő vállaira. A vízből lépett elő tökéletes bőrrel és alakkal. Az alkony a női alak körül lágy barnává mélyült. Élő festményként haladt az idő, és a férfi egyszer az életben végre kívül élte magát az évszakok fájdalmán. Minden hűs lett, kellemes, és lágyan csillogó.
Megrezzent Benő ugatásától: a kutya krémszín alapon sötétbarna foltossá vált. Mire újra a nő felé tekintett, az már ott reszketett előtte.
– Ne haragudj! De kölcsönkérhetném a pokrócodat, megfagyok! – És nevetett, apró gödröcskékkel az arcán, meleg barna szemekkel. – Ha már kibámultad magad, segítenél? Nem véletlenül nem jöttem ki addig, míg mindenki haza nem ment. Ocsmány vagyok, juss túl rajta, de segíts! – zuhant a mély éjszaka a lány arcára.
A férfi megrázta a fejét, és esetlenül a nő tökéletes teste köré emelte a plédet, lopva újra megnézve minden porcikáját. Amikor a nő magára húzta a takarót, még mindig lesütött szemekkel vacogott – akkor újra megnézhette az arcát is.
– Gyönyörű vagy! Még sosem láttam szebbet nálad!
A nő szemöldök-ráncolva vizslatta ezután a férfit, hogy őrült-e, vagy csak gúnyolódik rajta, mint mindenki. Furamód őszintének tűnt a férfi pillantása.
– Még mindig vacogsz, gyújtok tábortüzet – súgta a férfi teljesen beleesve a nő gyönyörű lelkébe.
– Kérlek ne… Kiskoromban majdnem bent égtem a házban, ezek égési hegek, amiket látsz, ezért nincs meg az egyik fülem, a fél orrom. Ezért áll lejjebb az egyik szemem, és nincs hajam. A testemet inkább nem is részletezem…
Nem értette, miről beszél a nő. Ő egyáltalán nem látta a hegeket, a megnyomorodást. Hibátlannak látta, és átölelte, hogy ne fázzon annyira.
~ * ~
Átölelte, hogy ne fázzon annyira – mindig fázott, de azon a reggelen beköszöntött az ősz. És mély szomorúság helyett most valami más bizsergett lelkében: lágy melegség, testét vastag pokrócnak érezte a nő gyönyörű teste körül.
És soha többé nem gyújtott rá, hiszen szerelme valamiért nagyon félt a tűztől.