Háló

Megtekintve: 461 alkalommal

Merengő..

Felkúszik az idő testemen,
mint temető falán az indák,
rozsdás vasrácson csavargó szó,
felsóhajt, maradna Ő, de hívják.

Hátamon angyali és profán ül,
foszlott-feslett-festett szárnyak,
íródnak rá homokszem könnyek,
bíbor cseppek, lepketestű vágyak.

Bár lehetnék újra csak Merengő,
múltba vágyódó csendes játék,
lendkerék hajtotta elmés Teremtő,
esendő bűn súlya alatt jó szándék.

Lelkem hátsó udvarában lim-lom,
kacatok, s elvadult versvirág nyílik,
tört cserepekkel kirakott útvesztő
vezet el a legelső kifakadt rímig.

Kopott, régi kabátot érint kezem,
vastag takaróba csavart csecsemőt,
ahogy első hangján a világnak üzen,
végtelen húrokat szilajon pengetőt.

Égre nőtt erős, bús hangú szilfák,
reszketnek szélbebújó ősi éneket,
törzsük a múltba révedőn hintáz,
s arcomra varázsol álomíz színeket.

Felkúszik testemen az őszi fény,
napóra szóra nyílik ajkam halkan,
temető padján ébredő öreg lény
szalad és kacag a kavargó avarban.

Vélemény, hozzászólás?