Rókaságom… kis kiruccanás
Ritka pillanatok egyike. Pár órára a nap is megunta az állandó szürkeséget, félre tologatta a felhőket, és lenézett a városra. Nem bánom, hogy pont az orrom előtt ment el a villamos, ráadásul tudom, hogy minimum negyed órát kell várni a következőre, ha nem többet.
Hátam nekitámasztom a mögöttem lévő kerítésnek, és oda nyújtom arcom a napnak. Behunyom a szemem, és élvezem, ahogy melegít. Csukott szemem mögött máris felbukkan a vigyori pofi, pajkos fintorral. Szinte érzem, ahogy az arcomba szuszog, apró bajuszkája csiklandozza orrom. Őt is csábítja a nap.
– Nézd! Nézd! – lelkendezik – Süt a nap! Gyere, szaladjunk egyet!
– Ha visszaérünk, mire jön a villamos, szaladjunk – egyezem bele, nekem is bolondos kedvem van a fénytől.
Máris négy karcsú, barna lábacskán iramodunk, élvezzük a futást, loholunk, szagolunk, ugrunk. Pillanatok alatt átugorjuk a keskeny kis patakot, ami a várost jelképesen elválasztja a mér meglévő régi kis falusi résztől. Baromfiudvarok mellett állunk meg egy-egy pillanatra, felborzolva baromfik tollát és idegeit. Kiérünk a lakott résztől, és már lassabban bóklászunk. A reggeli dér vízzé olvadva még ott csillog a csupasz bokrok ágain, egy-egy épp akkor pottyan alá. Megállunk előtte, fejét félre hajtja, elgondolkodva nézi a lehulló cseppeket.
– Ez úgy néz ki, mint ami a te szemedből is potyog néha. Azt mondod, akkor sírsz. A bokor miért sír? – kérdi tágra nyílt óarany szemekkel.
– A bokor nem sír, ez csak olyan, mint az eső – mosolygok nem túl feltűnően – egyébként is ez íztelen, a könny pedig sós. Hmm. És mégis mennyi íze van – gondolkodom el hangosan.
– Ha sós, akkor sós. Vagy nem? – néz rám a megszokott fintorral az orrán, mert érzi, hogy megint kényes területre tévedtünk.
– Persze, sós, akkor is ha örömünkben sírunk, akkor is, ha szomorúak vagyunk, sőt akkor is, ha csak nagyon meghat valami. Az íze az érzésben különbözik.
– A könny nem csak a síráshoz kell? – egyre biztosabb abban, hogy a nap megártott, és aggódva néz rám, de nem fedezi fel rajtam a napszúrás nyomait.
– Szerencsére nem csak ahhoz jár – vigyorodom el, ahogy nézem hegyes füleit, csillogó, a vörös minden árnyalatában játszó bundácskáját – hanem például a szívből jövő, vidám kacagáshoz is. Az nagyon finom érzés, átmelegít, pajkosság tesz, ragyog tőle minden. De jár még ahhoz az érzéshez is, ami akkor kap el, ha valami gyönyörűt látunk, hallunk, eláll a lélegzetünk, feláll a szőr a karunkon, libabőrösek leszünk, és csak úgy kibuggyan a könny magától.
Szeme egyre kerekebb, már épp aggódom, hogy sosem lesz igazi róka szeme, ha így marad, amikor a villamos csikorogva becammog a megállóba. Sajnos kénytelen vagyok kinyitni a szemem, mert egyébként nem találnám meg az ajtót, de még hallom, ahogy összegömbölyödés közben mormog:
– Persze! Szőr, meg libabőr… emberen… Mégis megárthatott a nap.
Szerencsém, hogy ez a végállomás, és rajtam kívül szinte senki nincs, így nyugodtan szállhatok fel hangosan kuncogva, csordultig telve vidámsággal, és szeretettel a kis lény iránt, aki bennem él…