Háló

Megtekintve: 281 alkalommal

Álomfogó

Csak ült, ült a széken. Gondolataiba mélyedt. Valahol messze járt, ott, ahol az álmokat megélik, ahonnan indult, és amit tervezett. Papírhegyek feküdtek előtte, jegyzetek. Írni kellene. Szavakat szőni. Vagy felállni és kimenni a kertbe az őszi faleveleket öszesepregetni, rendet rakni a garázsban, a szekrényben, a konyhában. A lakás, az udvar, az élet minden pontján volt tennivaló.

Ahogy ott ült a széken, egy erős áramlat, mint a huzat, vágta fejbe. Testét, mint mázsás súlyt, húzta az egyre növekvő gravitáció. Karjait leengedte, és gondolataiba mélyedt. Próbált visszaevickélni a valóságba, de csak üresen nézett maga elé, mint elmegyógyintézetben a beinjekciózott betegek, vagy baleset után a kómában szenvedők. Voltak életjelek. A szív ütött, a lélegzet lassú, de folyamatos volt, szeme a távolba révedt. Felülről, a válla mögül, egy kar nyúlt felé. Lassan mozdult, szinte észrevétlen, így először simogatásnak gondolta. De ismeretlen kar volt, ismeretlen illat szállt felé. Lassan történt, de mégis mozdulatlan maradt, mint mikor cápa köröz a vízben, az úszó jobban teszi, ha nem ficánkol. Ő nem cápát érzett, sőt, nem érzett semmit.

Csak ült a széken, távolba nézett, és várt. A kar, a kéz közeledett, óvatosan megfogta a vállát, és lassan egy zsebéből kihúzott madzaggal nyakkendőt kötött rá. Kicsit furcsán állt rajta, hisz barna zsineg még sosem volt dísze a nyakának. És a kéz, mely e kendőt kötötte, lassan, alig észrevehetően, szinte erőkifejtés nélkül húzni kezdte a zsineg szárait. Óvatosan haladt. Néha simított egyet a vállán, megpaskolta, majd folytatta, és húzta a zsineget. A madzagról némi pihe az ölébe hullott. Leseperte. Csak ült, és óvatosan vette a levegőt, lassan, beosztással. Mint a hétköznapokat.

A zsineg végei egyre távolabb kerültek egymástól, s a nyakán már hagyott némi nyomot, míg ő, valahol messze járt. Még érezte a hátán végigfutó simítást, a vállát érintő biztatást, de a hurok szorult, egyre szorosabbra. Már levegőt is alig kapott, a lábai görcsben, és a gondolata rég elfeledte az asztalán fekvő papírhegyeket, a garázst, és a kertet is.
Fentről, mert minden lényeges dolog, az eső, a napfény, a köd, a vihar, fentről érkezett, és fent hatott, tehát fentről egy piros sapka került a fejére.
Amolyan láthatatlan, varázs-sapka volt, csak ő látta, csak ő érezte, hogy csörög a sapka bojtja, mikor szólni akar. Mese, kis mesevilág volt ez, de nem amolyan tündér, vagy hercegnő mese. Rémtörténet, boszorkánnyal és sárkánnyal.
Szóval, a barlang ajtajában…. Nem, a széken! Szóval a széken, a levegőtlen állapotban már hallucinált kicsit, talán rosszabbat is, mint a valóság, de nem tudott szabadulni. A hurok szorult, a sipka csörgött, ő hörgött, de mielőtt elérkezett volna az utolsó légvétel, ráeszmélt valamire. Megvilágosodott, míg a haláltusáját vívta: Levegőtlen térben próbált meg levegőt venni !
A hurok meg csak szorult. És ő, hagyta, hogy elnyelje az örvény, a levegőtlenség, a monoton csend, a nihil. Elfáradt. Feladta. Fulladt. Fulladt a néma, fehér falak között.
Aztán, mint csettintésre eszmélő hipnotizált, úgy ugrott fel hirtelen és ablakot nyitott. Beáramlott a friss levegő a szobába. De ő addigra, végleg elvesztette az álmait.

Toga
2020.10.12.

Vélemény, hozzászólás?