Eve (6.)
Emeletek között 1.
Ó, a büdös picsába — mormolom magam elé, miközben gyorslépésben sietek végig a folyosón a lifthez. Most így mégsem tudtam meg a teszt eredményét, pedig Dani fix, hogy nem a fogaim állapotára volt kíváncsi, hanem ezt jött vissza közölni. Csodás. Háromszor nyomok rá a lefele nyílra, aztán az ablak felé nézek, de mindegy is, hat emeletet soha többé nem ugrok… Nyílik a liftajtó, belépek, aztán megnyomom a “-1” szintet, majd kissé hátrálok, és akaratlanul is magam elé, visszanézek a sebészet posztoperatív osztályára.
Nem hiszek a szememnek. Az éjszakai fényes folyosón — melyet a buzgó mócsing takarítók és beteghordók imádtak feldíszíteni karácsonykor dagadt, arany girlandokkal (az öltözőfülkék tetejét mindig Dani, mert más nem éri fel rajta kívül) — ő sprintel felém. Olyan, mint egy földrengés. Vagy pusztító lavina. Dani óriási! Nem is hinné az ember, hogy hömpölygésen kívül képes másképp is közlekedni. És akkor elképzelem, ahogy észreveszi a testem a bokor alján, és ugyanígy sprintelni kezd… Csoda, hogy nem omlott le a hegy!
Bezúz mellém a liftbe, kis híján leszakad az egész. Aztán megnyomja a “2”-t, és fél testével elém fordul, míg záródik az ajtó, gondolom, hogy ne suhanjak ki rajta. Utána távolabb lép, és nem szól hozzám. A 2-es a fogászat.
– És úgy gondolod, hogy kilöksz? Mert én fix, hogy kihagyom a fogfúrósdit.
Nagyot szusszan, és megnyomja a vészfékgombot. Torkomon akad a szó, megijedek, és kezdek nagyon pipa lenni megint.
– Kiscsibe. Tudok valamit, amit te nem. De oké, választhatsz, hátha tényleg annyira utálod a fogászatot, mint én.
– Miről beszélsz? Pozitív vagyok, ugye?
– Negatív vagy.
Akkor egy világ omlik össze bennem… Világok világa, a világon az összes világ. A lift hátlapjának dőlök. Dani figyel. Képzeletben kirántom a saját nyelvem, és a nyakam köré tekerem, hogy megfulladjak. Gyűlölöm magamat. Fél perce még miket vágtam a fejéhez, mégis törődik velem.
– Ennek örülni szokás… – szólal meg végül, ő a másik falnak dől.
– Utálnod kellene, nem utánam futnod… — nézek rá kérdőn.
– Ha valakit megbántok, sosem hagyom elmenni úgy, mindig utána futok, ne vedd magadra… Ez a minimum, amit mindenkinek meg kellene tennie! Vagy nem?
A szemem majd’ kiesik a helyéről. Az élet kristálytiszta igazságai sokszor csak két emelet között derülnek ki…
– Te bántottál meg?! – meredek rá. – Én vagyok mindig paraszt.
Elmosolyodva helyesel. Dani mosolyog. Ez is csak két szint között fordulhat elő.
– Szóval nem szereted a fogászatot.
– Már mondtam.
– Meg azt is, hogy rokonod a fogász srác. Na, komolyan, gyorsan túlleszel rajta! Gábor biztos, nem okozna fájdalmat az unokahugicájának. Amúgy meg senkinek sem szokott.
– Ezt nem értheted, Dani. Látnom kell a férjemet. Ezelőtt semmi más tortúrára nem vagyok képes.
– Na, pont erről akartam beszélni. Nem mehetsz le – mutat a lift “-1” gombjára –, mert ott vannak a zsernyákok.
– Leírtam a halál okát és időpontját…
– Vitatható. A felesége vagy — hosszan pislant. — Voltál.
– Az AIDS végstádiumát minek vitatnák?
– Mert nem intézményben halt meg.
– Ez tényleg igaz — harapok az ajkamba úgy, mintha Dani tudná, hogy megöltem a férjem. – Amúgy semmi közöd hozzá – teszem hozzá gyorsan.
Már a szeme sem volt olyan, mint rég. Benne kaparászott a halál.
– A fogadhoz közöm van. Nem akarom, hogy bedagadjon a szép kis pofid.
Rámorranok, vigyorog: szóba se hoztam a popsidat.
– Most már igen – morgok továbbra is.
– Aláírom a zárót. Akkor nem kötnek bele.
– Ha ezt elfogadom tőled, az olyan, mint bevallani, hogy gyilkos vagyok.
– Pont ilyen feleségre vágyik mindenki.
Nem nevet, nagyon durván vágja ezt a képembe, és állja a pillantásom villámát. Nem válaszolhatok. Mást csinálok, hazudok:
– Most mintha érezném, hogy fájni kezdene a fogam, azt hiszem, sajnos tényleg most kell Gáborhoz mennem. Te azt csinálsz, amit akarsz. A halál oka AMI volt.
Nem hisz nekem, de nem is számít. Engem békén hagynak a fogászattal, és imádkozom, hogy Dani ne szálljon ki velem a másodikon, hanem firkantsa oda doktori szignóját az enyém mellé, lent a -1-en.
Arca, pillantása mozdulatlanul ül az enyémen. Basszus. Remegni kezdek. Akkor Dani mégis megszólal:
– Jól vagy? – rázom a fejem, és zsibbadni kezdenek az ujjaim. Megrázom a kezem, és megmozgatom a nyakam, de nem lesz jobb.
– Indítsd el a liftet! – nyögöm.
Dani előkap egy szaloncukrot a zsebéből.
– Leesett a vércukrod, edd meg gyorsan – nyújtja felém.
– Szanaszét van a fogam, meg belemegy és…
Kibontja, és belenyomja a számba.
– Miv ssinálff?! – nyávogok teli szájjal. Rángatja a vállát:
– Unom a vitáidat, az ellenkezésedet! Unlak, Évi. Egyszerűen meguntalak — közli, és megnyomja a lift gombját, majd hátradől, karjait maga elé fonja, és a plafont nézi. Valószínűleg azon kattog, mennyire faszagyerek, most aztán, hogy megmondta a frankót az állandóan picsongó kiscsajnak… hogy az sem tűnik fel neki, a lift nem mozdul.
Nyammogva bámulom a nagyképű, önmagától elszállt, narcisztikus fejét, aztán nagy mozdulatokkal rányomok én is a gombra, és forgatva számban a zselés undormányt, belebámulok az arcába. Azon kattogok, mennyire faszán kemény csaj vagyok, mert nem tűnik fel, hogy a lift valóban bekrepált!!!
Csak meregetem a szemem Danira, de neki legalább leesik, hogy bent ragadtunk. Előrelép, és rányom cirka tizenötöt a gombra, mire visszahőkölve félrenyelem a csokit, fuldokolni kezdek, mert a fogorvosnál is nagyobb rémálmom beszorulni egy liftbe, Danival együtt meg… Ilyen lehet a pokol.
– Van nálad toll, amivel felmetszhetem a gégédet, legalább?!
A haragtól felküzdöm a félrenyelt csokit, aztán sűrű köhögések közepette folytatom: milyen igazi Évinek lenni.
– Mi van a lifttel? Miért nem mozdul? Miért nem hagytál meghalni? Miért büntet Isten? Miért…
– Nyugi, már mikor megnyomtam a vészgombot, most már biztos jön Lajos.
– Lajos?! Csak azt ne mondd, hogy Lajos van műszakban?! – hörögtem olyan igazán ördögűzősen. – Benzodiazepint szed. Attól már este nyolckor kifeküdt a pult alatt.
– Vajon ki írta fel neki… ha ennyire képben vagy, gondolom, elsőre is kitalálnám, ugye?!
Akkor nyomkodni kezdem szimultán a vész- és az emeletgombot, majd ész nélkül az összes többit. Dani közellép, megfogja a kezem, de akkor már teljesen eluralkodott rajtam a pánik. Valamit mond, folyamatosan beszél, én talán sírok, azt hiszem, a bátyámról beszélek, ülünk a földön, aztán képszakadás. Fekszem, Dani fölém hajolva, még mindig beszél, valami napsütés és óceán. Akkor meglátom a szemében a legszebb zátonyt, és el is mondom neki, hogy “szép a szemed”, megfogja a kezem, a pulzusomat nézi talán, aztán hangokról mesél, és egyszer csak megnyugszom.
– A hullámok alatt végtelen a mély, nagy testű bálnák éneke búg, és rezeg a víz, mint egy jakuzzi, olyan.
Egyszer csak mosolyogni kezd:
– Háhhh, na itt vagy… Évike, kiscsibe, te totál zakkant csaj vagy!
– Hm – morgok, aztán a könyökömre tornászom magam, s megint zihálok a klausztrofóbia tényétől. Dani vihogva távolodik el tőlem, de az elmúlt Danis órákból az legalább belém rögződött, hogy ha idiótán viselkedik, akkor már nincs vész.
Kiabálnak, lentről is és fentről is. Kisvártatva meg is mozdul a szerkezet, de másfél emeletnyit zuhan. Sikítva Danira mászom, nagyon röhög, végül a másodikon nyílik ki.
Gábor az ajtóban. A fehér köpenyesek napja… Látványosan meregeti ránk a szemét, aztán úgy mosolyog, mint egy rajzfilmfigura. Mondjuk tényleg valótlanul fehérek a fogai. Látom magunkat a szemén át. Leizzadva térdelek Dani combjain. Olyan gyorsan pattanok fel, hogy simán letagadhassam, hogy ilyen valaha is megtörtént. És megint a pofaégés. Lángolok. Aztán Gábor is hamar túllép a szitun, és elkomolyodik. Megsimítja a kezem, miközben sietünk távolodva a lifttől. Mikor megállunk a rendelő ajtaja előtt, ránézek, és szemében az aggodalom tekint vissza, én meg gyorsan elhadarom, mennyire az életem része volt a bátyja. Az én bátyám legjobb barátja, ahogy Gábor meg az enyém. Látom, hogy sírt, és hogy elfogytak már a könnyei. És akkor ő is Danihoz fordul.
De mit keres még itt??? Épp tisztára kellene mosnia engem a zsaruk előtt. Ha nem csinálja, engem bevarrnak, és élete végéig helyettesíthet, az heti plusz száz óra. Olykor százhúsz.
– Az egész baleseti azt hiszi, hogy izéltetek a liftben – szólal meg Gábor, és valami nagyon fura történik vele: sírva nevet.
Törölgeti a szemét, úgy folytatja: – Amikor esetkocsi jön, hiába csengetnek, egy lámpát sem látni, hogy felkapcsolnátok, itt tipródnak a mentők, hogy minden sebész alszik, vagy mi van, mire nagy nehezen oda vánszorog Lajos, aki emelt kezekkel lép hátra, hogy ő át nem vesz beteget, ő csak egy írnok, annak is túl álmos… De ha két orvos bent szorul együtt a liftben, akkor úgy ég a ház, mint most az Évi arca.
A padlót nézem, a padlót nézem, a padlót nézem, aztán picit Danit. Úgy néz rám, mint nagyviziten, miután megkérdezik, kinek az ötlete volt infúziós tasak helyett mosogatószeres flakont felakasztani: keservesen.
(Folyt. köv.)