Háló

Megtekintve: 28 alkalommal

Pár gondolat az élet értelméről

Van egy elméletem arról, hogy a művészetektől, legyen az képző,zene, irodalom,stb
mindenki pontosan annyi élményt kap csupán, amennyire jussa van. Egy dekával sem többet.
Lehet ugyan egy műnek a jelentése tajgányi,bárki abból csupán annyit kaphat, amennyit befogadni képes.
Na de ne álljunk meg ezen a ponton és kérdezzük meg minek egy kőművesnek teszemazt kritikai érzék? Lássuk be, hogy ez afféle evolúciós zsákutca, ami bizony nem javítja a költséghatékonysági egyenletet.
Most pedig, ha igazságosak és konzekvensek akarunk lenni, ki kell terjesztenünk az elméletem logikáját a mindenapokra is.
Mindenki pontosan olyan intenztású élménnyel lesz gazdagabb,
mint amit egyáltalán átélni képes.És az bármily furcsán hangzik éppen elég is neki.
Nem születünk a műértő olvasás, hallás, a műértő vagy alkotó látás képességével. Azt fejleszteni kell és fejleszthető is.
Szerintem attól hiteles egy mű, ha van benne valami személyesen átélt,
vagy annak ható sugárzása ami az egyediben megragadja az általánost és a különöst egyszerre és ezt képes közvetíteni, lehetőleg sablonoktól mentesen.
Egyébként csak megjegyzem, hogy az a nagyon elterjedt és tetszetős nézet, miszerint “az a szép ami
érdek nélkül tetszik”, hamis.

Érdekünkben áll, hogy tetsszen valami: egy alak, egy látvány, egy dallam, egy mondat, egy épület, egy állat, jelenség, bármi.
Ez az érdek pedig nem anyagi, vagy valamilyen egyéb előnyökkel járó érdek,
hanem pusztán az élethez való ( rejtett) pozitív kötődésünk kifejeződése. Ha ez elvész, onnantól elvész minden öröm és szépség érzet az életünkből.

Álljunk meg hát egy szóra, egy lélegzetvételre, egy pillanatra, egy karnyújtásnyira. Most ne merüljön a kanál
ne vágjon az olló, ne nőjön a rák, ne intsen a bíró, ne sóvárogjon a szív. Lássuk be nyilván, hogy a tolvaj lop,
a gyilkos öl, az ügyvéd tárgyal, a szakács főz, a szerelmes repes, a diák puskázik, a kapzsi gyarapszik, a rendőr gyanakszik,
a Föld pediglen egykedvűen gördül tengelyén.
Sajnos vagy nem sajnos, de mindenki pontosan ott van és ott tart per pillanat, ahol lennie lehet, ami neki jár.
Ez volna hát a tanulság?
Ez most olyan rezignált beletörődésnek tűnik, mert nem vázoltam fel a lélek látszólag nyugvó, valójában kitörésre változásra kész dinamikáját.
Mindenkiben megvan ez a képesség, csak a mindennapok nyűgei esetleg elfedik lomjaikkal.
A nyitottságra gondolok, de kell néha segítség is ahhoz, hogy valaki hinni merjen magában, és a változásban.
Na itt jönnének be a színre balról a filoszok.
Itt van az én kis előbbi levezetésem arról, hogy ki hol tart.
Ám a dolgok és viszonyok mozgásairól, előzményeiről, összefüggéseiről nem mondtam semmit.
A filozófusok értik ezt és vajha olyan közérthető formában tudnák tálalni, hogy még én is megértsem.
Persze tudom, hogy nem szabad mindent a végletekig leegyszerűsíteni és van a direkt, meg az indirekt hatás meg minden.
É akkor a dialektikáról, meg egyebekről még szó sem esett.
Van egy dolog amit azonban feltétlenül tudnak közvetíteni.

A derű. Fel is rémlik lelki szemeim előtt az utak mentén elszórt “Sárga Angyal Plussz” szolgáltató házak képe.
Ahol mondjuk derűt és némi belátást közvetítenének.
Az megint kérdéses, hogy ki mennyit fogna föl abból?
Lennének akik a megértés után ujjongva szaladnának így kiáltozva : “Élni!” Élni! Élni!”
Mások (kevésbé fogékonyak) tán így: “Venni!” Venni! Venni!”
Akiknek meg nem esett le semmi, talán úgy: “Róka!”Róka! Róka!”

Lehet, hogy nem is kell mindent szájbarágni. Néhány jó kérdéssel is elindítható valami folyamat.
“Végül is minden fejben dől el”, mondta a favágó és letette a fejszét.
Ábrándozom, tervet szövök, körmön fonok, légből kapok, eb az uram fakó.

Kétféle erdőben járunk,egy igaziban,meg az irányelvek,a normák,az
elvárások,a szerepek,a különféle szempontok erdejében. Mindenki szeretne tartozni valahová. A karmester,a karmesterek csoportjába, a buszsofőr a sofőrök csoportjába, a focista a sportolók halmazába.
Mert ha sikerül kapcsolódnia, betagozódnia,kötődnie valahová ahonnan visszaigazolást kap,otthonosan kezdi érezni magát a világban.
Ha megvan ez az otthonosság érzés,akkor nemcsak az erdő sötét
leküzdendő tömbjét látja majd,hanem az utakat is,meg tán észreveszi, hogy itt-ott áttűz a nap,. Látni kezd.

Vannak reggelek,mikor az ember tudja,hogy mi a helyes és a jó.
(és nagyjából érzi,hol tart ahhoz képest) –
Ennek gyakorisága,intervalluma egyénenként változó.
Ámde a kép nem is ennyire sötét,hiszen ha van polaritás a világon
akkor nincs olyan,hogy valakinek csak a hátrányok, másnak csak az
előnyök jutnak.(jut,vagy kiérdemli)
Ez a jó,mint valami mag, mindenkiben ott lakozik, csak elfedik a napok hordalékai,a frusztrációk,vagy épp az ambíciók.
Mi is hát a helyes út? Legfőként tán önismeret, meg munka. Az elfojtások felismerése,a mohóság belátása, mérséklése.

Aztán meg nagyon könnyen ad az ember saját magának fölmentést. Meg másoknak is, mondván az emberben belül lakozik eredendően a “szörnyeteg”.
Én ezt cáfolnám. Az ember /mindenki/ üresen érintetlenül születik. Hajlamos a jóra, de szelíden terelni, nevelni kell arra.
A bántástól, a megalázástól össze is törhet, vagy gonosszá és kíméletlenné is válhat. Ám van választása.
Ha elfogadjuk azt az előfeltevést, hogy az ember akkor lehet igazán jóvá, ha szembenézett és
legyőzte démonait, akkor máris felmentést adtunk minden gonosznak, mert hát akinek nem sikerült ez a szembenézés, nem is tehet róla szegény.
Hiszen hát szörnyeteg ő, egy állat, mint minden ember, mit is lehessen elvárni tőle, még jó, hogy nem szarik a szobába.
Na nem! Ez a felmentés a felelősség alól.

Persze fölmerül a kérdés, hogy mi az élet értelme? Erre azt tudom
mondani,hogy az életnek nincs értelme (nagy általánosságban persze
a fajfenntartás). Mert rossz a kérdés. A tartalomra kell rákérdezni!
A tartalmat pedig valami ethoszféleséggel tudom leírni.

Ez az ethosz az én értelmezésemben bizony negatív is lehet.

Tetteink, viszonyulásaink, vonzalmaink, életünk során mind-mind
különböző nagyságú és irányú vektorok halmazaként sorakoznak.
AZ én ethoszfélém ezeknek mintegy a burkológörbéje, mint valami dallam
sajátos hangszerelésben. Ez lehet harmónikus, vagy akár disszonáns is.
Még közelebbről: van akinek élete hangzata a sértettségé, vagy a törtetésé, vagy a gyávaságé,
vagy a jógié, vagy a forradalmáré, vagy az aranyszívü édesanyáé. stb.
Ezek csak szemléltető példák,az egész hangzat, mindig jóval összetettebb természetesen.

röviden így foglalnám ezt össze:

De mégis ha kérdik mi az élet értelme?
Mondd- nincs értelme, ethosza van.
S ha kérdik mi az ethosz értelme?
Mondd- nincs értelme, dallama van.

Vélemény, hozzászólás?