Háló

Megtekintve: 288 alkalommal

Eve (5.)

“Hogyan temetünk el ennyi embert?!” 2.

Még ölelt, amikor végre feltette az elkerülhetetlen kérdést: “leugrottál?” A szóra, és főként, ahogy Barna hangján hallottam, ugyanaz a rettenet rázott meg, mint amikor előző este tudatosult bennem, a lábam alól végleg eltűnt a talaj. Reszketve bújtam hozzá szorosabban, úgy válaszoltam: “nem.”

Hatalmasat sóhajtott, miközben elengedett. Testem teljesen erőtlenné vált, most ugyanúgy kellett koncentrálnom a talpam erejére, mint az előbb, ahogy az ablakpárkányba kapaszkodtam, hogy ne essek össze. Hitt nekem, és szeme könnyel telt meg.

– Akkor mit csináltál a hegy tetején? – A hangja szinte nyikorgott a kérdés súlya alatt.

– Nem tudom. Menekülni akartam. Meghalt Enikő…

Enikő a mostohaanyám. De ő nem olyan volt, mint Hófehérke mostohája. Olyan a vér szerinti anyám volt.

– Tudom. – Barna szemében lila eső. – Mindent tudok.

A talpam bár gyökeret vetett, a lábamba fájdalom állt, ahogy az elmúlt hetek horrorja előbb a vállamra, majd a mellkasomra ólomsúlyokkal zuhant. Két hónap tipródás a műtőasztal mellett. Majd, mint a tüdőmet szorító titkos fegyver — a gyász — kiölti magából rejtett pengéjét, és szíven szúr vele. Elvérzek.

– Nem sikerült. Elbasztam! Barna, a kezem között halt meg! Hogy tehettem ezt? Többet nem műtök. Soha többet nem megyek műtő közelébe. Most! Most azonnal felmegyek a kórház igazgatóhoz, és felmondok!

Mélyeket lélegzik, fogja a vállaimat, mintha érezné, ahogy legbelül fuldoklom. Megragadom a könyökét. Én nem tudom, mit kezdenék Barna nélkül a szánalmas, kis életemben.

– Évi, hajnal fél négy van.

– Hm – fújtam dühösen. – Akkor írok neki egy e-mailt.

– Hagyjuk most a sebészetet, kérlek! Lezuhantál, és nehezen hiszem el, hogy semmi bajod nem lett?!

Behunyom a szemem. Enikőt látom a halála pillanatában. A pillanatban, amikor kiejtettem a kezemből, amikor meg kell szólalnom. Az egész team arra vár, hogy kimondjam a halál pontos időpontját, az egész világom két hónapja erre vár, miközben arra gondolok, hogy halhatnék meg én még ezelőtt… Az arca mint egy angyalé, nyugodt és megkönnyebbült. Bőre sima, gyönyörű. Ő a legszebb a vidéken, én meg nem akarom, hogy az legyen. Azt akarom, hogy fájjon még neki az élet, meg azt, hogy nekem ne. Hirtelen halált adj, Uram! A plafonra néztem, aztán kimondtam… Majd azért imádkoztam, hogy a kettéhasadjon a plafon, rám omoljon, és a pokolba süllyedjen az egész kórház.

Aztán Barna visszahúz:

– Évi? – Köhintek, és torkon szorít az elmúlt óra emléke Daniról. Vigyor és tű.

– Hallottad doktor Kihaénnem-láthatatlan karcolásra-is-tetanusz-szurit… Urat… Kutya bajom.

– Milyen orvos ez a Dani?

– Nem szívesen mondok ilyesmit róla, de jó… Én is előkotortam volna a tetanusz injekciót – sóhajtom.

– Ő nem az a csávó, aki önkénteskedik a szocisokkal?

– De — nyögöm. 

– Az utcai szolgálat vezetője?!

– Most már elég! Avassuk szentté, oké, aztán lépjünk túl rajta.

– Jaja, az az! A katolikus srác.

– BARNA!!! – dobbantok dühömben. – Ő az a srác, akit utálunk, érted?!

– Oké, vágom… De miért is?

– Mert egy nagyképű, fennhéjázó, arrogáns, önelégült, okoskodó, idegesítő, felfuvalkodott, fölényes, rátarti, kivagyi, pökhendi. És… fellengzős önimádó.

Barna egyik szememből a másikba néz, elgondolkozik.

– Ja, most esik le, ki ő – kiált fel. – A sebész, aki összevarrta a csuklód, amikor mi is megismertük egymást. Én hogy lettem vajon a barátod?! Utálhatnál engem is ugyanígy. Ő összevarrt, én diliházba zártalak.

– Az más. Te jó ember vagy. Ő meg nagyon nem.

– Most taglaltuk épp, hogy mekkora szent…

– Az is más!!! Hagyjuk már őt! Egyszerűen csak utálnivaló és slussz!

– Oké, ezt meg kell beszélnünk. – Alkarjával egy képzeletbeli pultra csap a levegőben hangsúlyozásképp. – Mindent meg kell beszélnünk! Két hónapja nem láttalak. Pontosan tudod, hogy Enikő nem a te hibád volt. Könnyebb lenne ezt érezned, mert akkor lenne bűnös. Nehezebb elfogadni azt, hogy a betegségében nincs logika. Akkor is meghalt volna, ha nem műtöd meg. Ezt te is pontosan tudod! De megpróbáltad. A próbában pedig mindig benne van az elbukás veszélye.

– Gábor bátyja rettenetes dolgokat vágott a fejemhez.

– Kis híján holtan estél össze. Napokat feküdtél a belen a túlhajszoltság miatt. Hogy tehetted ezt magaddal? El tudod képzelni, mit éltünk… – Elcsuklik a hangja, de szemében látom a folytatást, átérzem, mennyire aggódott. Én akkor is halálra aggódom magam Barnáért, ha csak túl sokat iszik. – Azért mondta, mert aggódtunk érted – folytatja. – Én értem, hogy meg akartad próbálni, megváltani a világot… csodát tenni… de ők mind tudták, hogy hiábavaló küzdelem lesz. Az ő véleményüket neked ugyanúgy el kell fogadnod, ahogy nekik végig kellett nézniük Enikő utolsó két hónapját.

– Hibáztam. Bárcsak mindent visszacsinálhatnék! Bár meg sem születtem volna!

– Évi, ezt már sokszor mondtad, mindig ide lyukadunk ki. Úgy érzed, hogy a dolgokat mindig meg kell magyarázni. Felvágni, megnézni, és megtalálni, mi a baj. De az élet misztérium. Nincs hozzá térkép, vagy ha úgy tetszik, anatómiakönyv; se kórélettankönyv, ami leírná, hogy működik jól és rosszul. Ezért aztán nem műthető, nem gyógyszerelhető.

– Jó, csak… Még egypárszor emlékeztess erre, édes-édes Barnám!

Bólint, aztán lehajtott fejjel vállamról a kezemhez nyúlt, és megszorítja azt.

– Évi… Gábor bátyja este megölte magát.
– Úristen… Nem élem túl! Hogy…?! Ott lehettem volna, megakadályozhattam volna – Barna sűrűn rázza a fejét, de nem állít le. – Este még írt sms-t. A teszt eredményével. De ledobtam a telefonom a hegyről, és nem néztem meg. Lehet, nem is az eredményt írta, lehet, hogy segíthettem volna! BARNA!!! Már megint, már ezt is elbasztam!

Kezem elrántom az övéből, és megpróbálom levakarni az arcbőröm a helyéről. Azt már nem hagyja.

– Évim… Végigápolta a párját a halálba. Érthető, hogy fertőzöttként nem akart nélküle továbbélni.

– Érthető? Az én párom is belehalt. Ha pozitív lesz a tesztem, szerinted meg kellene halnom?!

– Te nem ő vagy.

– Ugyanaz a szitu. Sőt, én mindenkinél nyomorultabb vagyok.

Barna az ujjaim közé fűzi az övéit.

– Nincs két ugyanolyan szitu, és nem rólad beszéltem. Már megint kényszeresen féligazságokba kapaszkodsz.

– Gábor hogy van? – váltottam témát.

– Borzasztóan aggódik érted. De nem tudta otthagyni még a rendelőt. Azt mondta, feljön, ha végzett, csak félek, hogy nem talál addigra majd a szobában.

– Jaj, fogászat, jesszus, Barna. Dani kiverte az egyik fogam a laryngoscoppal…

– Jó ég, olyat is lehet?! 

Megvontam a vállam.

– Biztos, direkt csinálta… A szent doktor úr – gúnyolódtam, de Barna komoly maradt.

– Vagy amúgy is rossz volt a fogad, és ha Dani nem üti meg, holnap letörik egy kenyértől, vagy egy hónap múlva jól begyullad… Évi, akkor mégis jobb lenne, ha te mennél oda a rendelőbe. Mutasd meg neki, nehogy gond legyen belőle.

– Bahharnaa – nyávogtam. – Fogászat??? El kell temetnem a férjem.

– Igen – tátogta. – Figyelj, ne parázz! Lemész most Gáborhoz, megnézi a fogad, aztán… Izé…
Vajon mennyire lesz nehéz özveggyé válnom, ha egy pszichiáter nem találja a szavakat?! Totálisan kétségbe estem…

– Ma nem bírnám ki – vágok közbe.

– Nem mindegy, mikor?! Ma sem, holnap sem, sosem fogsz belehalni egy fogászati kezelésbe. Főleg, miután ekkorát zakóztál gyakorlatilag egy karcolás nélkül.

– Láttad, hogy majdnem kinyiffantam a tetanusz szuritól, nem???

– Jaj, Évi! – Elneveti magát, aztán a telefonjára nyom. Nem érdekli, hogy továbbra is nyávogok, hogy fel ne merje hívni Gábort, inkább újra leugrok, mint a fogászat, meg hogy most halt meg a bátyja, biztos nem akar velem kínlódni, és karácsony van az isten szerelmére, mi mást is kívánhatna az ember, mint temetést és fogászatot, és hogy idegösszeomlást fogok kapni… De nem érdekli, mennyi mindent nyűglődök össze.

Feladom, az ablakhoz lépek, míg Barna telefonál. Érzem, hogy másodpercenként pattannak el agyamban az erek. Alattam hat emelet mélyen a szökőkút, ami körül sugáralakban helyezkednek el a kórházi tömbök. Tényleg elég hihetetlen, hogy ekkora zuhanással semmi bajom nem lett. Vérzékeny vagyok, autoimmun nyavalyás, fix, hogy a HIV- vel is én fertőztem végig mindenkit a világon. De nem tudtuk… Egyikőjük se tudta. Tél kezdődött, mindannyian köhögni kezdtek, jött a láz, a tüdőgyulladás, a bőrrákot csak tegnap este láttam meg, ahogy mindenhol elárasztotta őt. Hazaküldtem az ápolónőt, és ő mosolygott… Csontvázra fogyott, fuldoklott, és nem kellett kérnie, hogy az egekig emeljem az infúzióból becsöpögő morfint. A mostohaanyámat előtte operáltam hullává. Mégis mit számított, ha megölöm a férjemet is?!

Megöltem a férjemet…

Megöltem a férjemet…

– ÉVI!!! – Barna kiáltása az univerzum ellenpólusáról.

– Hm?

– Fáj?

A plafonra néztem, szerettem volna most is, ha felhasad, és az egész kórház a föld alá süllyed. Először én süllyedjek a pokol legmélyebb bugyráig, aztán roppantson össze az egész épület!

Aztán Dani is belépett. Akkor kész, végem lett, éreztem, hogy ezennel biztos nem fogom kibírni, hogy ne lásson rajtam érzelmet. Amióta felébredtem a sebészet őrzőjében, és a meggyek hullni kezdtek a bugyimról, percről percre omlott rám a sok szar, amit még felfogni sem volt időm, nem hogy megemészteni.

Úgy néztem rá, mint egy szellemre. Pedig annyi szellem vett körül, hogy sokszor az is felmerült bennem, élek-e egyáltalán, hogy ez az egész lidércnyomás nem-e a túlvilág. Maga a pokol. Az élet hogy az istenbe lehet ennyire kurvaszar?! De Danit el kellett mindettől különítenem, ő nem tartozott bele mindebbe, az én elátkozott, nyomi életembe. És ennek így is kellett maradnia. De nem bírtam tovább visszaszorítani magam a normalitás üvegkoporsója alá, ahol olyan mű lehettem volna, mint a mesebeli Hófehérke. Megtörtem. És nem a zuhanástól.

– Mid fáj? – kontrázott rá Dani.

– Semmi — vágtam rá, aztán Barnának: nem fáj, úgyhogy nagyon ráér.

– Akkor mid nem fáj? – folytatta Dani, ahogy beljebb jött a szobába. Ilyen érzés lehet cuki kiskutyából acsarkodó vérfarkassá változni. Jön, már jön, már jön…

– A fogam. Már amennyi maradt belőle, miután kiverted.

– Majd fog – vágja rá, amivel teljesen kiborít. Átváltozás!

– MAJD FOG…ok egy vázát, és kiverem a te fogadat! Kapd be, Dani! De nagyon kapd be! Ha nem nyúltál volna a számba, most nem kéne fogászatra mennem.

– Akkor most nem mehetnél, mert halott lennél. Örülj annak, hogy mehetsz!

Megöltem az anyám, megöltem az apám, megöltem a mostohaanyám, megöltem a mostohaapám, megöltem a bátyám, az összes barátom. Gondolod, hogy téged nem nyírlak ki gondolkozás nélkül?!

– Hagytál volna meghalni a picsába! Mi a szart kezdjek most az elbaszott életemmel???

A terem zengett a sikolyomtól. Barna összeszorított ajkak között sziszeg valami olyasmit Dani felé, hogy „csak nagyon fél”, és akkor Barnát is faképnél hagyom a kórteremmel együtt. A patológia felé veszem az irányt, és minden reményem egy akutan szétdurranó subdurális hematómában van a fejemben. Csak már döglenék meg valahogy.

(Folyt.köv.)

Vélemény, hozzászólás?