Háló

Megtekintve: 36 alkalommal

Eve (4.)

“Hogyan temetünk el ennyi embert?!” 1.

Míg Dani azzal volt elfoglalva, hogy minden oldalról alaposan körberöhögjön, az ajtó melletti, személyzeti szekrényhez sétáltam, ahonnan műtős nadrágot és pólót vettem elő, amit aztán felhúztam a hálóing fölé. Nagyon kelletlenül, de fel kellett vennem rá Dani „OMSZ – Hivatás az életért” – pólóját, ami hiába ért a térdemig, a karácsonyi, kinti hideghez képest még így is nagyon alul voltam öltözve. Márpedig minél előbb ki akartam jutni. A kocsimat a hegyen hagytam, a férjem holttestét a kastélyban. Azt sem tudtam, hogy jutok így haza, sőt, abban sem voltam biztos, hol van az a hely: otthon. Danira néztem, az idióta vihogása irritáló vigyorba csendesült. Szerencsére, mert a sírás kerülgetett, és ő nem láthatott sírni. Azt soha! 

A kicsordulásra kész könnyeim az ajtó nyílásával azonnal elapadtak. Barna futott be a sebészeti őrzőbe. A fehér köpenyesek napja… A ténytől kissé elbizonytalanodtam: hivatalból jött, mint pszichiáter vagy barátilag, mint a legjobb barátom?! Ám rám csak futólag pillantott, Danihoz fordult, emiatt aztán inkább úgy gondoltam, hogy ő is orvososdit kíván itt játszani. 

– Él? – Ezt kérdezte tőle. Most komolyan, ezt. 

Arra számítottam, hogy Dani kineveti majd. Hogy hiába hagyta abba már percekkel korábban a “vidorkodást”, Barna magas labdáját poéngólként vágja majd a pofánkba. De kinyírtam volna. Ám nem értette a gyilkos pillantásom okát, normális maradt. Olyan, mint mindenki mással, olyan, amilyen velem sosem, kivétel most.

Dani értetlenül nézett engem. Pár lépést közelített, és mély hangján halkan, szinte suttogón kérdezte tőlem:

– Élsz? 

Biztosan én is furcsán fürkészve bámultam őt, mert összevonta a szemöldökét, és aprón rázta a fejét. Tekintetem a halántékán húzódó hegre tévedt… Tényleg komplett őrült vagyok…

– Ühüm – reagáltam végre.

Bólintott.

– Ezt ugye úgy értsem, hogy nem vérzik az agyad és a szíved úgy veri a bútuppot, mint a tankönyvben. Ugye?

– Úgy.

– Aha. Mert röntgenagyad van és EKG-szemed. Vagy fordítva.

– Aha – rángattam a vállam, ajakbiggyesztve grimaszolt. Én a szirt. Ő a szirtet csapó hullám. 

Aztán Barnára nézett. Barna meg rám. Mindenem összeszorult a pillantásától. Barnát sosem hagynám itt. Aztán fehér köpeny ide-oda, hozzám ugrott, és átölelt. “Biztos, jól vagy? Teljesen jól, Évi?” – sóhajtotta a nyakamba, aztán elengedtem, hogy a szemébe mondhassam, amiben amúgy kicsit sem voltam biztos, de ki kellett már jutnom az orvosos cécóból, hogy újra az a nyomorult, szerencsétlen, életképtelen valaki lehessek, aki mindig is voltam: “jól”.

Dani közbeszólt.

– Nem tudtam, hogy puszipajti az ügyeletes pszichiáter, akkor meg mit idegesítesz hanyatt-homlok menekülési tervekkel, meg ruhákkal?!

Nem válaszoltam, legyintett.

Barna írisze lila színű. Valójában biztosan kék, de ez lila. Pici aggódás után elmosolyodik, aztán Dani felé fordul:

– Te vagy a kezelőorvos? Te élesztetted újra?

Kezet fogtak és bemutatkoztak egymásnak, én meg kínlódni kezdtem. Most már a barátaimmal is pacsizgat… Hagyjuk már ezt… De Barna folytatja. Nem esik le neki, hogy ez az a Dani… de annyira még én sem vagyok tahó bunkó, hogy Dani előtt világosítsam fel, mennyire utálom a “kezelőorvosomat”. – Hát, akkor előled akart elmenekülni, tudod, hogy nem bírja, ha vizsgálgatják.

Nem, nem tudja, Barna! Lófaszt se tud rólam, és hálás lennék, ha ez így is maradna – persze, még mindig nem mondom ki hangosan, csak kussolok, összeszorított öklökkel, és fogsorral. 

Dani lassan fordítja felém az arcát, szája szimultán húzódik vigyorra. És van… Valami nagyon-nagyon hátborzongató ebben. Dani most Kuka. De ha lenne olyan, hogy horrortörp, inkább az lenne. Meg olyan, hogy óriástörp… Dani egy óriási horrortörp. Az ajkamba harapok, ahogy a gyógyszeres műszerasztalhoz lép, miközben újra Barnára pillant.

– Naná, hogy tudom – kamuzik. – Ahogy a tűktől is fél.

Csak találgat. Még sosem engedtem, hogy bármit megtudjon rólam, de végem lesz, amikor előtúrja a tetanusz injekciót. Rám néz. Érzem, hogy lesápadok. Bólogatva kinevet. Barna mögé bújok, és odasuttogom neki: “kinyírlak”. Értetlenül rázza a fejét, amit aztán a vállára hajt, úgy szól hátra: “munkaruhát viselsz, azt hittem, már minden tortúrán túl vagy.”

Dani közelít az injekcióval, nagyot nyelek és összeszedem magam. Az ablakig hátrálok.

– Szúrd a saját seggedbe, baszki – reszketek. – Ha nincs rajtam seb, a clostridium sem tudott belém nyargalni.

Dani megáll.

– Ezek szerint megmaradtál a meggyészkedésnél, mi? Nem pillantottál a kis bugyikád alá, a popódra?!

Az ablak felé fordulok. A hajamat az arcom elé lógatom, sürgősen kell dönteni. Az arcom úgy ég, mintha a sütőbe dugtam volna a fejem. Inkább a tű, minthogy Dani bármilyen érzelmet meglásson rajtam. Egy öt forintosnyi rést teszek szabaddá a csípőm hátsó-oldalsó részén, tartom a ruhám, próbálok nem remegni, és kinézek az ablakon. Az arcbőröm hevesen lüktet a szégyenlősségtől. 

Sóhajtozva morog, ahogy közelít. Kedvem lenne beszólni neki, hogy egy valamire való sebésznek nem jelentene problémát betalálni egy másfél centi átmérőjű körbe. Vagy, hogy nem csak pornó közben van szükség kézügyességre. Meg ilyenek. De félek. És ha félek, sok hülyeséget bírok össszehordani, ami egyből bebuktat, mármint olyasvalaki előtt, aki ismer. Úgyhogy kussolok és nem lélegzek. Halálra fulladt Hófehérke vagyok. Mire eszembe jut az opció, hogy kivenném a kezéből a fecskendőt, már túl vagyunk az egészen.

 – Lazán! – Csak egy szó erejéig hajol közel hozzám. Fúj, szúr, nyom, kihúz, vatta, leragaszt. Két és fél másodperc. Nem fájt, a testem mégis össze akar csuklani. A párkányba kapaszkodok, és igyekszem az ujjaimra koncentrálni, bennük az erőre, nehogy elájuljak…

– Köszi – Dani megköszöni, kérdőn nézek rá. Nyoma sincs az arcán a korábbi heherészésnek. A kezemért nyúlt, most nem rántom el, nem ugrálok, lehet, hogy sírok is, nem tudom, csak hogy nagyon nyomorult dolog padlót fogni egy pici szuritól. Barna tudja, de Dani sosem tudhatta volna meg. 

Az ágyhoz húz, a vízszintes jót tesz, mellém ül, a mellkasomra csúsztatja a fonendoszkópot. Fogja a csuklóm, számolja bennem az életmásodperceket, aztán némán és nagyon gyorsan túlleszünk a pupillavizsgálaton is. Hagyom. A fonendoszkópot és a kis lámpát leteszi mellém a takaróra, a kezemet meg ráteszi; még mindig zsibbad mindenem a pániktól.

– Mind a kettő a tiéd, ne vágd őket az ablakhoz, jó? 

Ránézek. Normálisnak tűnik.

Barna óvatoskán mosolyog, izgul, hogy valami nem stimmel. Választ várnak. Hogy nem kaptam-e agyvérzést. 

– Oké – válaszolok, aztán behunyom a szemem, hullámzik a világ, úgyhogy gyorsan kinyitom mégis. – A lámpát vidd! Kérek majd egyet a felvételen. A fonid hova tűnt?

Hátát kiegyenesíti, észbe kap, hogy a keze még mindig az enyémet tartja – gyorsan, de puhán kiveszi az övét alóla, a lábát átemeli a másikon, és Szende lesz. Hófehérkét is intubálni kellett volna, nem bekoporsózni.

– A csipkebokor alatt maradt… Siettünk, Évi. Érted, ugye?

Újra csípni kezd a sírhatnék… Értem. Nyolcan dolgozunk az SB-n, nyolcféle fegyverrel. Van köztünk olyan, aki ott sincs. Van, aki ott van, de lélekben sosincs. Van, aki szorgalmas, de Istennel nem húzna ujjat. Dani Istennel is ujjat húzna, én még a Halállal is. De sosem számítanak a fegyvereink, ám hogy, mi számít… Arra talán sosem jövök rá. Dani (válasznak hitt) válaszait bár nem ismertem, a munkakapcsolatunk kimerült a steril folyosón való üvöltözésben… Talán ő és én még egymás ellen is felemeltük a fegyvereinket. De azt tudom róla, hogy egy szívtelen, érzéketlen, szúrós kaktusz. Sokszor szerettem volna én is ilyen lenni. Egy sebész ilyen legyen!

Barnára nézek. “Jól vagy?” – tátogja felém, bólintok.

– Megkeresem, ha hazaérek – válaszolom Daninak, aki aztán feláll az ágyam széléről.

– Nem fontos, inkább pihenj! Amúgy is… Ha felsért a bokor, kapsz még egy szurit, jól gondold meg, hova huppantod legközelebb a kis popsidat.

– Na, jó… Ha még egyszer a szemembe mondod, hogy “kis popsi, meg popó”, feljelentelek munkahelyi zaklatásért.

Rám kacsint. Dani most Szende. Meglepő pillanat a betegellátónk életében.

– Itt vagyok reggelig, ha bármi… – Elcsuklik a hangja. – Szólj, ha kell valami, vagy ha szédülnél, vagy lázasnak éreznéd magad. 

Bólintok, aztán kínos csend száll az őrzőre. Barna kérdez közbe:

 – Mi lett a HIV-teszt eredménye?

Barna és a kérdései… Danival úgy nézünk egymásra, mint nagyviziten a “ki volt ezért a felelős”- kérdésnél. Azt hittem, tudja. Ő meg szerintem azt, hogy én. Elsiet egy “azonnal utána nézek”-kel…

Ketten maradunk a kórteremben. Felülök, aztán várok pár pillanatot, szédülök-e még, majd felállok.

– El kell húznom a csíkot, Barna. Ez itt, így… Én ezt nem bírom!

– Tudom. Hazaviszlek, jó? – A karórájára pillant. – Két óra múlva végzek.

Bizonytalanul rázom a fejem.

– Két percet sem bírok itt tovább.

Tekintete komoly, bár Barnánál sosem lehet kiszámítani, mit fog kérdezni, most mégis tudom. Veszi a levegőt, emelkedik a nyelve, aztán megszólal egy mobil. Hát biztos, nem az enyém. Barna a zsebébe nyúl, felveszi, végig engem néz, és rólam is beszél. Akkor Gábor az. Nincs több barátom, a többieket elvitte az AIDS. Akkor eszembe jut a férjem, biztosan behozták a testét, le kell jutnom hozzá a patológiára.

Közben hallom, ahogy Barna kommentálja a telefonba a gondolataimat, olyan, mint egy filmben a narrátor. És roppant rémisztő is. Odalépek hozzá, kezében megdermed a mobil, kérdően, sőt, inkább lesújtva néz rám vissza.

 – Két óra múlva a szökőkútnál? – kérdezem.

 – Nem áll le megint a szíved? Nem ájulsz el megint, Évi? Inkább szeretném, ha addig itt maradnál.

Úgy ráztam a fejem, mint egy gyerek, aki megígéri, hogy többé nem tesz rossz fát a tűzre. De nem akartam, hogy velem jöjjön.

– Egyáltalán hova mész? Ha be vagy osztva, azt úgyis módosítják.

– Igen? És ki? Az osztályvezető holtan fekszik a hullaházban.

Már a mondat végére zokogtam. Barna átölelt, és csak annyit bírtam kinyögni, hogy “hogyan temetünk el ennyi embert?!”

– Sajnálom, Évi, úgy sajnálom! – ő meg csak ennyit.

(Folyt.köv.)

Vélemény, hozzászólás?