Háló

Megtekintve: 211 alkalommal

Eve (3.)

Christmas Eve 2.

— A szíved is. Halott voltál a bokor alján. — Csak azért szomorodok el, mert ő is elszomorodik. — Fáj a fejed? Fényfóbia? Szédülés? Kettős látás?

Hátrafordul a köpenyéért, nyilván a kislámpát keresi benne, amivel a pupillámat kellene megvizsgálni. Na azt aztán nem! Összeugrik a gyomrom, és nincs kedvem többet mosolyogni. Észre is veszi, hogy feszengeni kezdek.

— Hányni kell? — kérdezi, miközben kezében maga felé emeli köpenyéből a kis lámpát.

Némán rázom a fejem, és lefehéredek. Összeráncolja a szemöldökét.

— Ugye nem akarsz megvizsgálni?! — rémülök felé.

— Nem akarlak, de muszáj.

Megsértettem. Ajkát egymáshoz feszíti, majd közelebb ül. Belelvillant a szemembe, elrántom a fejem. Még közelebb jön.

— Hivjak neurológust? Úgy érzed, hogy zavar a fény? Gyere, nézz rám, megnézem a másikat is. Éviiii!! Mondj már valamit!!

Nem akarok ránézni, mert akkor egyből szemen világít. Aztán jön a többi: fonendoszkóp, vérnyomásmérő… Az nem lehet, hogy hozzám érjen, olyan egyszerűen nem fordulhatott elő! Hiszen ő itt Dani, már a puszta gondolatától is kiráz a hideg. Már csak az is annyira abszurd volt, hogy egy ágyon ülünk egymással szemben, hogy olyan egyáltalán nem is fordulhatna elő! Minden olyan alkalomkor, amikor egy teremben kellett tartózkodnunk, megkerestük a legtávolabbi helyet egymástól, és akkor nem volt baj. De csak akkor nem.

— Évi, kérlek…

— Nem akarom, hogy megvizsgálj! Jól vagyok. Jó? Jól vagyok. Eltennéd a lámpát?

Arcomat a vállamra szorítottam, szememet szorosan összezárva.

— Már eltettem — válaszolta egy nagy, mély szusszanás után.

Amikor újra ránéztem, semmit se láttam, csak a vakító fehér fényt.

— Bazmeg, Dani! Menj a picsába! — Kiborultam. Nagyon dühbe gurított, hogy átvágott. A szememet a könyökhajlatommal takartam.

— Belehaltál? Nem. Fájt? Nem. Szép a szemed.

A szerelmes vallomás szintű szavaktól újra megpróbáltam ránézni, de megint a fény…

— Áááhh! A jó kurva életbe már, bazmeg! Bazmeg és bazmeg!

Közben röhögni kezdett. Térdre emelkedtem, és mellé ugrottam, a lámpa felé kapva, de a háta mögé dugta egyik kezéből a másikba cserélgetve, és nagyon erős és hosszú karja lett.

— Nagyon kicsi vagy, Évi! Picike kiscsibe. Nincs esélyed egy hatalmas kondorkeselyűvel szemben. – vihogott.

— Hm!

Nem számított az erőmre… Az ölébe ugrottam, és lenyomtam a vállait a takaróra. A hajam az állkapocsívét söpörte. Mosolyogtam a győzelem hevétől, de Dani undorra húzódó arca nagyon gyorsan visszahúzott a jelenbe. A valóságba, amiben ő és én ki nem állhatjuk egymást.

Kivettem a kezéből a lámpát, és nekivágtam az ablaknak. Ott ripityára törött.

— Te nem vagy ép – közölte, aztán lemásztam róla.

— Amikor felvágtam az ereimet tizenhét évesen, talán másképp gondoltad?!

Felült. Bal lábát kissé felhúzta.

— Azt hittem, elmúlt. Sebész lettél.

Feltűnt, hogy totál átvette az ajkam Dani szokásos grimaszolását.

— Leugrottál? – kérdezte.

— Jézusom, te most tényleg beszélgetni akarsz?!

— Nem, de muszáj. Tudnom kell, hogy bízhatok-e benned, ha együtt dolgozunk.

— Sajnos ebben nem tudok segíteni – Daniféle-baloldalra csücsörítős- grimasz az én arcomon.

Akkor Dani kattant meg. Olyan közel csúszott hozzám, hogy térdeink kiütötték egymást.

— Áú, teljesen hülye vagy?! — nyavalyogtam.

— Hm — meghökkent, nem számított rá, hogy fájdalmat okoz. — Te! Évi! Te hülyíted meg teljesen az embert! Leugrottál? Válaszolj!

Megint az ordítás. Aztán kezébe vette a fonendoszkópot. Felugrottam, de rám szólt.

— Inkább vizsgálnék meg egy lepraklánt vagy egy városnyi bubó pestisest, mint téged. De karácsony van, nincs itt más, hat emeletnyit estél. Próbáltam türemes lenni, de fogalmam sincs, hogy kellene rávenni ugyanerre téged is. Tényleg ennyire utálsz azért, amiért tíz éve megmentettem az életed?!

— Igen. És most rápakoltál még ennyit.

— Leugrasz megint?

— Le.

Felállt, letette a fonendoszkópot, és magához vette a telefont. “Öngyilkosjelölthöz küldjetek egy pszichiátert légyszi!”

— Neee… — tört ki belőlem pokoli hörgéssel az ellenvetés megbotránkozó hangja.

Lassú mozdulatokkal álltam fel az ágyról a ruhámat keresve, hogy megszökök, világgá megyek, és soha többet nem jövök vissza. Az ablakpárkányon volt becsomagolva.

— Dani, te egy elképzelhetetlenül hatalmas idióta vagy! — hörögtem, miközben kibontottam a ruhát a zacskóból. — Bekerül a kartonomba, többet nem dolgozhatok! Teljesen elment az eszed?!

— Mégis mit érdekel az téged, ha újra leugrasz?! — vágott vissza.

— Ez meg mi?! — XXL-es mentős póló a zacskóban.

— Mégis mit gondolsz?! Olyan nehéz összerakni az infókat? Elvileg te vagy a zseni… Azt mondják…

— Ez nem az enyém — nyögöm felé kérdően.

— Hát bravó, Évi!

— Hol a ruhám??? Már itt sem vagyok.

— Na, várj, állj-állj-állj! A betegem vagy, az meg az én kartonomba kerül be, ha subdurális vérzéssel engedek ki valakit. Meg kell vizsgáljalak normálisan!

— Azt elbasztad!!! — ordítottam rá. — Mindent tönktetettél, bazmeg! Mindig mindent tönkreteszel!

Dühömben a padlóra vágtam az összehajtott, piros pólót. Szétnyílt: ott állt a hímzés az ő nevével a mellzseb felett. Nagyszerű. Nem elég, hogy a meggyes bugyimat látta, nyilván bugyiig szakadt a ruhám a csipkebokor tüskéitől. Pucér lehettem ott, a bokor alatt, hogy Dani egyből topless-re vetkőzött a cirka mínusz tizenöt fokban, hogy nekem adja a pólóját. És ezért a sáros köpeny… Elképzeltem őt meztelen felsőtesttel.

— Én?! Én hozok helyre mindig mindent! Az életedet, Évi! Na! Hahó!

Lefagytam. Rendes volt tőle, hogy nem hagyta, hogy a fél kórház lásson meztelenül, így aztán őt látták úgy… Dani százkilencven centi és százhúsz kiló, akkora, hogy az űrből is látszik. Akkora, hogy azt hiszem, hobbiból nem flangálna póló nélkül.

Épp próbáltam volna mélyen magamban valami szimpatikus pontot találni vele kapcsolatban, amikor valahogy megint belevilágított a szemembe.

— Mi a fasz?! — sikoltottam fel.

— Az a fiúknak van, a lányoknak meg nincs — vágta rá, mire még jobban kiborultam. — Azt mondják, valami zárdában jártál iskolába, akkor meg hogy káromkodhatsz percenként nyolcat?! Az eszem megáll rajtad, mint egy kocsis…

— Hát hány istenverte lámpa van még nálad??? A seggedbe is dugtál egyet?!

— Úgy bámultál hosszú másodpercekig, mintha meztelenül állnék előtted. Vagy ez, vagy neurológiai diszfunkció. Le kellett ellenőriznem, nem az utóbbi-e.

Hülyére vesz, de mégsem mosolyog. Dani nem tud mosolyogni.

Lehuppantam az ágyra, és újra elképzeltem, ahogy előhúz a bokor alól, megfogja a nyaki pulzusom, kiabál a mentősöknek, hogy újraélesztő készlet kell, aztán leveszi a ruháit, és betakar.

— Leestem, Dani… — bukik ki belőlem.

A szememet nézi. Az övé most sötétebb kék. És akkor végre megpillantom benne a szimpátiának az általam sosem ismert villanását: szerencsére nem röhög rajtam, hogy mégcsak most tudatosul ez bennem.

Leül, lábait egymáshoz kulcsolja.

— Mi történt? — Majdnem suttog.

— Leestem. Nem ugrottam… Nem akartam öngyilkos lenni! Hiába hívtad a pszichiátereket. Basszus, a pszichiáter! El kell húznom, mielőtt dilisnek nyilvánítanak.

— Várj, Évi!

Én felugrottam, a keze utánam lendült. Ha nem ugrok fel, megérint?! A pillanat lefagy. Most Dani szemébe kellene belevillantani. Látni szeretném, mi lett volna, ha…

— Jó, majd… Szóval köszi a pólót, felveszem, jó? Kimosom majd, és felteszem a szekrényedre.

Feláll, fejtekerve legyint, hogy nem kell.

— Megtarthatod. Bár azt nem mondom, hogy a szép emlékek kedvéért, de lehet, hogy egyszer még kihúz a kalamajkából… Vagy a bokor alól. — Nincs mosoly, de beérem a kedves hangszínnel.

Olyan komótosan bólogatok, mintha nem kergetne egy csapat elmebajra éhes pszichiáter.

— Basszus, sietek!

— Nem hívtam senkit, Évi. — Szól közbe.

— Mit? Kit? — hadarom öltözés közben.

— Mármint nem hívtam fel a pszichiátriát valóban, csak úgy csináltam, mintha… Leellenőrizheted — mondta, aztán felém nyújtotta a telefont. Na, azzal a lendülettel küldtem a készüléket oda, ahová korábban a kis lámpát: az ablaknak, ahol ez is darabokra esett.

Akkor olyasmi történt, amire tényleg nem számítottam: pukkadozva nevetett. Arcomon minden izom dühösen vörös izzott, gondolom, ezért kezdett azonnal magyarázkodásba.

— A telefonod… — mutatott az ablak felé széles vigyorgás közepette, aztán karjait összefonta mellkasa előtt. — Hat emeletet zuhant, mégsem törött össze. De te most elintézted azt is.

— A telefonom?! Az enyém?! Hogy-hogy a telefon-OM? De hát az a tiéd?!

Nevetve forgatta a fejét. Ha tudtam volna, hogy tíz év után újra megtörténhet az, hogy hozzám ér, kerestem volna egy magasabb hegyet, amit biztos, nem élek túl. Még fokozni is tudta. A néhány perc vihogás után közölte, hogy nem… Repülni biztosan nem tudok. “Azt csak az angyalok, Évi. Te meg valami olyasmi vagy, ami az angyal ellentéte.”
És ha az évek alatt fel is bukott bennem bármiféle apró, rossz érzés, amiért felhasadt az arca a repülő vázámtól, ott, akkor még az is elillant a semmibe. Utáltuk egymást, és ezen semmi nem változtathatott.

(Folyt. köv.)

Vélemény, hozzászólás?