Eve (2.)
Christmas Eve 1.
A történetem karácsonykor kezdődik. És a történetek, amelyek karácsonykor kezdődnek, sosem végződnek jól. Az én történetem is ilyesmi, a különbség az, hogy az enyémnek még vége sincs. Mondjuk, eleje sem, úgy tűnik.
Behunyom a szemem. Barnával sokat beszélgettünk az öngyilkosságról. Barna a világ legjobb pszichiátere. A világon a legjobb barátom. Azt mondta, hogy a szakadék előtti utolsó lépés még az életnél is nehezebb. Hiába futsz a széléig, ott megtorpansz, és képtelen leszel arra a bizonyos utolsóra.
Az én történetem ott kezdődik, miután megteszem ezt az utolsó lépést. Menyasszonyi ruha volt rajtam, fehér helyett barna krémszín. Fölötte férfi zakó, egy szellemé… A zsebében három dolog. HIV-vírussal fertőzött, vérpecsétes zsepi, az sms-t pittyegő telefonom a HIV-teszt eredményével és egy fogfehérítő fólia. Ez utóbbi olyan erősen ragadt, hogy a kezemet olyan erővel tapasztotta a telefonhoz, hogy amikor azt a szakadékba kívántam hajítani, estem vele én is… Még én sem tudom, öngyilkosság volt-e, vagy csak a szokásos kínos szerencsétlenkedésem. Végül is, azt hiszem, ez lényegtelen is. Lezuhantam, és ezt sosem magyarázom ki.
Ott ébredtem, ahol dolgozom: a sebészeten. Testemen azonnal végigfutott a rémület. Akárhogy is zsibbadt minden egyes porcikám, vadul mozogni kezdtem. Mindenem mozog? Mindenem megvan???
Lábamról lerántottam a fehér takarót, kifordultam az ágyból, és talpra ugrottam. Mindenem mozog, mindenem megvan – válaszoltam magamnak félhangosan, aztán felhúztam combomról a hálóinget, hogy végignézzem a hasam, a hátam. Ide-oda forogtam, hogy minél többet lássak a hátamból, miközben csak egy bugyi takarta… amit takarni hívatott. Meggyes csipkés, gagyi ciki.
De semmi. Sehol egy zúzódás, se varrat, se ragtapasz. Tudok repülni? — bukott ki belőlem az új életem legelső képtelensége, amire aztán nem, nagyon-nagyon nem szerettem volna választ kapni, nem hogy tőle…
Ő… A hét közvetlen kollégám mind férfi volt, és egy kivételével jól ki is jöttem velük. De az az egy… maga volt egy személyben Tudor, Vidor, Szundi, Hapci, Morgó és Kuka. Na, Szende semmi estre sem. Meg sem fordult a fejemben, hogy pont ő volt egy személyben a traumatológia azon a szenteste éjjelen, amikor megléptem azt az utolsót, és lezuhantam a hegyről. Ha tudtam volna, nem hadonászok a ragacsos telefonommal, sőt, fel sem tettem volna a fogaimra a fehérítő fóliát, fogakat sem növesztettem volna… De Dani szinte soha nem dolgozott bent a kórházban, inkább a helyszínen volt a mentőkkel, így hát, amikor a bugyim húzgálása közben, mint derült égből villám az ő „boldog karácsonyt meg boldog névnapot, Évi“-jét hallottam magam előtt, felnézve pedig szembesülnöm kellett fehér köpenyes lényével; a hirtelen szívhalálhoz akkor a pillanatban sokkal közelebb álltam, mint a szakadékzuhanáskor. Mármint… Akkor még úgy hittem.
Egy ideig csak nézte az arcomat, aztán mikor már nyilvánvalóvá vált, hogy sokkot kaptam tőle, nekiállt Daninak lenni. És az, mint olyan, a világon a legirritálóbb volt számomra. A bugyim felé mutatott. Akkor vettem csak észre, hogy a hálóingemet még mindig a mellem magasságában szorongatom. Hogy ott állok előtte egy szál, tök ciki, meggyes bugyiban. Őelőtte, akivel egy épületben sem fértünk meg soha egymás mellett.
— A meggyeket számolgatod? Egy, megérett a meggy?! Kettő…
Ő Dani. Nem folytatta, csak leengedte a felém mutató kezét, és újra az arcomra tapadt a tekintete. Hideg volt, kimért, kihaénnem… Minden, csak nem egy Szende. Egy kaktusz. Én az ellentettje most. Minden rajtam átrohanó érzelem azonnal az arcomon: gondolom, a lila és a vörös közti árnyalatok villogtak rólam felé.
Valami ideges torokkerregés kíséretében majd’ a bokámig húztam a hálóinget, aztán leültem az ágyra, ott törökülésbe húzva a lábaimat, hogy még a legkisebb lábujjamat se láthassa. Ajka kelletlen grimaszba feszült, a szeme akkora kört tett, hogy még a nyaka is követte: még csak meg sem próbálta titkolni, mennyire ki nem állhat. Aztán közelebb lépett. Akkor elképzeltem az eszméletlen testem a hordágyon, és azt is, ahogy ő meglát, ugyanígy grimaszol, meg elmegy kávézni, mielőtt megérintene, van-e egyáltalán pulzusom; és sorsjátékot játszik: ha balra keverem a kockacukrot, még él, ha jobbra keverem, már nem. Így vadul, ördögi Vidorként ráhúz jobbra, kilötyögteti, foltos lesz a köpenye. A köpenye tényleg olyan. Felé mutatok.
– Egy, egy kávé kilöttyent? — ritmizálok. — Vagy ez inkább csoki? Netalántán kaki?
Lenéz a köpenyére, majd fel a plafonra – bárhova, csak rám nem –, míg leveszi. Most legalább ő is beég: valami elcseszett karácsonyi horrorpólót visel, rénszarvassal, ahogy Rudolf orrából vér folyik.
– Kettő. Csipkebokorvessző – közli, aztán már megint türelmetlenül kelletlen, vagy kelletlenül türelmetlen: lemondóan sóhajt, ahogy rám néz, mert én értetlenül rázom a fejem. – Nem talált, ez sár. Ahogy a csipkerózsabokor aljából kihalásztalak. Pedig sosem megyek mentőzni köpenyben, de annyira összekoszoltál, hogy azóta mégis valahogy mindenem sáros.
Nem talált. Basszus. Úgy képzeltem, hordágyon lát, pedig tudhattam volna, hogy ő akkor szokott ott lenni, amikor még hordágy sincs. Két kínos lépés után eljut a kórterem falához, tenyerét háta mögé, a falhoz támasztja, és egész testével hozzádől. Körbenézek, akarva, akaratlanul sem tudott volna tőlem távolabbi helyet találni. (Bár nyilván „akarva”.) Kővé dermedve a padlót nézi. Bennem pedig ismét kezd felmenni a pumpa. Miért érzem azt, hogy bocsánatot kell kérnem tőle?!
Ajkait egymáshoz préselve néz rám újra, veszekedni fogunk. Csak mint általában.
– Mi van? Nem műtöttél meg. Nem pazaroltam a drága idődet. Egy rohadt ragtapaszt sem kellett kinyitnod értem. Nem fogok bocsánatot kérni. És köszönetet sem várhatsz. Azt vársz?!
– Khm… – Dani akkor játszik süket-némát, amikor mindenkinél okosabb Tudornak érzi magát. Azt nem várhattam meg.
Talpam a kék PVC-n csattant, ahogy kifordultam az ágyról. Szeme megugrott, nem szólt továbbra sem, csak figyelt. A figyelés nem Dani-szokás, ő vagy leigáz, vagy levegőnek néz.
– Jó, bocs. Bocs azért, ami tíz éve történt. Jó, és kösz, hogy összevarrtad a csuklómat. Bocs, hogy zavartam a köreid az ügyeleten, miközben olyan szorgalmasan aludtál. Bocs, hogy egy elcseszett kamasz voltam, de fizettem a tébét, neked meg elvileg fizetett munkaidőd volt, szóval kösz, hogy akkora rohadt bunkó voltál, amit doktor House is megirigyelne.
Magamat jobban gyűlölöm, mint Danit.
– Mnyja. – böfögi… vagy nem tudom, mit csinál…
– És most… Hát, igazán bocs, hogy vannak fogaim.
– Mi?
– Hm.
Én elvesztem a fonalat, ő meg megtalál egy másikat. Arca egész emberivé válik, mikor az ajkába harap.
– Azért nekem kell elnézést kérnem, Évi. Fáj?
– Mi? De most… – körbenézek, felmérem, milyen orvosi kütyüket pakoltak az ágyam mellé. – Most mit vársz? Tíz éve majdnem elvéreztem, megmentetted az életem. Kösz.
Olyan halkan fejezem be a mondatot, hogy csak a denevérek hallanák, azok meg úgysem értenék, bár lehet, még mindig jobban, mint Dani. Lomhán elrugaszkodik a faltól, ujja a járomcsontján húzódik fel a halántékig, be, fekete hajszálai közé.
– Hozzám vágtál egy vázát! Több öltés volt, mint a csuklód! De… Nem fájt ennyire, mint amit most csinálsz. – Össze fogunk veszni. Most én forgatom a szemem. Közelít, emeli a hangját, szemében szél támad, kihúzom magam, villámmá változom. – A férjedet sajnálom. Megtaláltuk a testét a házban. Sajnálom a barátaidat is. Sajnálom az AIDS-et, már hogy van ilyen betegség a világon. De mindez nem az én hibám. És tíz éve a bátyád halálát sem az én arcomon kellett volna leverned. Sem a saját csuklódon. Ahogy most sem.
– De most nem lett semmi bajom! – ordítok rá.
– Szerinted hogy törtem el a fogad? – ordít vissza.
– Mi???
– Bal felül – mutat az arcom felé.
Megállt bennem az ütő, amikor a nyelvem belezuhant az óriasi lyukba az egyik hátsó fogamban. Inkább haltam volna meg, mint a fogászat…
— Megugrott a laryngoscop. — Már nem üvöltött, a mély hangja bűnbánóvá halkult. Még egy lépést közelített, aztán kihasználta, hogy engem megnémított a fogbaj. — Én sem kérdezem meg harmadszorra is, hogy fáj-e. Majd megcsinálja a fogorvos.
Tényleg nem kérdezte többet, de szeme mégis választ várt: kérdőn görbülő szemöldök alól tapadt rám.
— Nem fáj — vontam meg a vállam. — Csak nem szeretem a fogászatos cécót.
Olyan halkan beszéltem, hogy egyre közelített, már az ágyam szélénél állt. Kicsit távolabb csúsztam felé fordulva, és kínosan mutogattam, hogy üljön le. Még gyorsan közbenézett a teremben, nincs-e mégis egy szék, de végül leült. Aztán zsebéből elővett egy névjegykártyát, amit felém nyújtott.
— Azt én sem szeretem, de őt tudom, hogy nagyon jó.
Elvettem a kártyát, és elmosolyodtam a néven. Gábor. Barna mellett ő a másik legjobb barátom a világon. Visszanyújtottam a pici papírt, kérdőn ugrott szemöldöke.
— Az unokabátyám. Másod vagy inkább harmadunokatesó… De tudom a számát, igen.
— Oké. — Eltette a kártyát, aztán újra elnémult, nekem kellett kérdeznem.
— Szóval laryngoscop. Leállt a légzésem?
(Folyt.köv.)