Háló

Megtekintve: 72 alkalommal

Eve (1.)

Prológus

“Testem kereszt a semmiben. Úgy fáj, mint haldokló csillagoknak a ragyogás. Aztán esténként mégis maga alá kényszerít a nap, én csillagmezőn fogantam, ultraviola hittel. A szürkülő alkony fehér viaszt ken a sebre, hogy ellepje bennem a színeket.” (A lány, aki érzelmeket evett)

“Hivatásom huszadik évének kezdetén csak egy lépés választ el attól, hogy megtanuljam, a legjobb, amit tehetek, ha hazudok. Közel lépni hozzá olyan érzés, mint gyónásra kész lépni a legsötétebb templomba.” (A fiú, a renegátok őre)

Mintha holdjelmezt öltene magára egy naphercegnő – szénné kellene égnie az öntagadás mértéktelen mérgétől. Ők ketten a jelen porszemeit húzzák maguk köré, gyémántparavánnak képzelvén az eljövendőt. Mintha ki-be kapcsolható volna az ingerfelfogó képességük. Mintha összeolvadtak volna szennyezettségük egyberohadásával.
Nem beszélnek a halálról. A sebész mindig úgy tesz, mintha nem látná; azt hiszi, azzal megsemmisítheti. Pedig tudja, hogy azt másként sem lehet elpusztítani.

FFolyt.köv

Vélemény, hozzászólás?