Háló

Megtekintve: 19 alkalommal

Bólintás

Hullott a hó, nagy pelyhekben, kicsit kavarta a szél, örvénylő táncban, akkor kezdett rá, amikor a Vörösmarty téren, az adventi vásár nyüzsgő, hömpölygő emberáradatán akarta átvágni magát.

  • Na, még ez is! – morgott halkan. Leszegett fejjel kerülgette az embereket, rá sem nézett senkire, utálta a havat, mert széppé varázsolta a várost, puha, hófehér hópaplannal terített le mindent, eltüntette a szürke macskakövet, a repedezett házfalakat, a szemetet, a hajléktalanokat, a boldogtalanokat. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.

Dr. Gerdes Zsigmond – címzetes egyetemi tanár, professzor – utálta a havat. Azt gondolta, hetvennyolc évesen már bármit megtehet, még a havat is utálhatja, a karácsonyt is, az életet is, netán még a Jóistent is, aki mostanában nem jelentkezett nála. Persze csak egy éve utálta a havat, a karácsonyt, a Jóistent; a magány komor színekkel, finom ecsetvonásokkal festette át az életét, amelyért csakis magát hibáztathatta. Igen, belátta. Nem foghatta másra, egy szülő, aki már nagyapa is, nem viselkedhet úgy, ahogyan ő viselkedett egy esztendővel ezelőtt.

Idősebb fia meghívta a családot szentestére, Wellington bélszín, finom pálinkák, száraz vörösborok, ölelkezés, mosoly, csacsogás, az ajándékok becsomagolva a feldíszített fenyőfa alatt; aztán összevitatkoztak valami butaságon. Fia azt mondta, hogy eljárt felette az idő, és ez természetes, a fiataloké a jövő. Felháborodott. Címzetes egyetemi tanár, orvosprofesszor, még mindig óraadó az egyetemen, szigorú a vizsgákon, de diákjai imádják, felette soha nem fog eljárni az idő. Haragosan felkapta fekete télikabátját, fekete kalapját, dühösen bevágta maga után a bejárati ajtót, csak úgy csattant.

Senki nem szaladt utána, loholt az utcán, aztán lassított léptein, hátha valaki mégis felbukkan a sűrű hóesésben, a fia belé karol az egyik sarkon, bocsánatot kér, mentegetőzik, ő pedig nagylelkűen megbocsát; ám csak egyedül botorkált az üres tereken, szűk sikátorokban.

Talált egy csomag kekszet a kamrában, és egy üveg vörösbort. Más nem volt otthon, a kekszet kiöntötte egy üvegtálba, öntött magának egy pohár vörösbort, becsapottnak, elárultnak érezte magát, kisemmizettnek, feleslegesnek. Ült díszes, faragott foteljében, csak bámult maga elé. Úgy döntött, ha ő nem kell, akkor a vagyona se kelljen. Ünnepek után felkereste ügyvédjét, végrendeletet íratott vele, mindenét három alapítványra hagyta. Fia számtalanszor hívta mobiltelefonján, elkomorodva olvasta a telefon kijelzőjén a nevet, de soha nem vette fel. Fort benne a méreg, a keserűség; a csalódottság elutasítóvá tette.

Egyszer fia megvárta az egyetem előtt, visszaköszönt neki, de meg sem állt, mintha csak egy idegen lenne. Pedig mennyi mindent megtett értük, a külföldi nyaralások nyaranta, telente síelések, taníttatta őket, mindent megkaptak, amit csak akartak, mindent.

Tanév végén bejelentette, hogy befejezi oktatói tevékenységét, öreg már, talán ír egy könyvet, vagy csak pihen. Nem marasztalták.

Váratlanul két kéz markolta meg nyitott télikabátja szárnyait, egy citromsárga színű kötött sapkába bújtatott fej nyomódott mellkasának, görcsösen kapaszkodott belé, lassan csúszni kezdett lefelé. Önkéntelenül átnyalábolta, haragosan maga felé akarta fordítani, de megbotlott valamiben, lehuppant a padra. Egy fiatal lányt tartott karjában, aki az ölébe hanyatlott, alig volt eszméleténél, résnyire nyitott szemeivel őt bámulta.

Egészen közel hajolt hozzá, biztosan részeg, vagy drogos kis szuka, gondolta, villámlott a szeme, legszívesebben lelökte volna öléből a pad elé, a frissen hullott hóba.

  • Bocsánat. Mindjárt jobban leszek. Mindjárt. Anyától elsodort a tömeg, de biztosan keres már – mondta halkan, de jól érthetően a lány. – Julcsi vagyok.
  • Én meg Zsigmond – morogta a címzetes egyetemi tanár. A lány kötött sapkája félrecsúszott a fején, megdöbbenve látta, nincs haja, pedig gyönyörűséges lány volt. Bizonytalanul visszaigazította a sapkát.
  • Mindjárt jobban leszek. Mindjárt – mondta a lány, és mosolygott, pedig látszott a szemén, ajkának finom rándulásain, hogy valami nagyon fáj neki.
  • Beteg?
  • Igen. A májam és az egyik vesém el akar hagyni engem – nevetett a lány, aztán ismét fájdalmas grimasz futott végig az arcán.

A professzor is elmosolyodott. Tökéletesen tudta, hogy ez mit jelent.

  • Látom, kap kezelést.
  • Igen. Tegnap volt az utolsó. A barátom szerint így is szép vagyok, hogy kihullott a hajam.
  • Igen. Tanúsíthatom, a barátjának igaza van.
  • Nem fogok meggyógyulni, azt hiszem.
  • Ezt nem tudhatja.
  • Érzem. Az a baj, hogy az egyetemet sem fogom tudni befejezni.
  • Meggyógyulhat még. Hová jár egyetemre?
  • AZ ELTE negyedéves jogászhallgatója vagyok.
  • Akkor meg kell gyógyulni.
  • Azt mondja?
  • Igen.
  • Egy jogvédő szervezetnél dolgozom egyetem mellett.
  • Az fontos, felelősségteljes munka lehet.
  • Én hiszek az igazságban, a jogállamiságban, a demokráciában.
  • Ön még fiatal.
  • Az igazság nem kor kérdése. És a hit sem. Bár nem bízom abban, hogy be tudom fejezni az egyetemet. Az orvosaim szerint nem nagyon jók az esélyeim.
  • Megmondták magának?
  • Nem. Anyukámnak. De anyukám elmondta nekem. Kértem tőle. Az igazság fontos, bármennyire is nem tetszik. Nem szerettem volna, ha bárki is hiteget. Jobb ezt is tudni.
  • Talán igen.
  • Holnap karácsony van. Már nagyon várom – kerekedett ki a lány szeme. – Fruzsi húgom tizenkét éves. Még nincs neki mobiltelefonja. Vettem neki a fizetésemből egy I-phone nyolcast. Vitatkoztam anyáékkal, mert ők azt mondták, felesleges még neki mobiltelefon, de én tudom, hogy nem felesleges. Haladni kell a korral, a mai fiatalok már másképp élnek, másképp kommunikálnak.
  • Az öregek felett eljárt az idő? – kérdezte Gerdes Zsigmond a lánytól. Julcsi felnevetett.
  • Igen. Bizonyos szempontból igen, csak nem akarják beismerni.
  • Nem akarják?
  • Nem nagyon. A mérhetetlen tapasztalatuk és bölcsességük nem elég ahhoz, hogy egy ilyen apróságot beismerjenek. Pedig az igazság fontos. Az igazság nélkül csak lézengenénk a világban, nem tudnánk, mi helyes, mi nem. És az is az igazsághoz tartozik, a fiatalok gyorsabbak, előrébb járnak. És mindent felforgatnak.
  • Akkor már nincs szükség az öregekre?
  • De. Nagyon nagy szükség van a bölcsességükre, a tapasztalatukra. És a szeretetükre. Csak sokszor nehezen adják. Félnek attól, hogy a gyerekek többet tudnak majd, mint ők, kendőzetlenül visszaszeretik őket. Pedig ez a normális. De én már nem fogom ezt megtudni soha.
  • De. Meggyógyul. Ez csak elhatározás kérdése. És híres jogász, jogvédő lesz magából.
  • Kedves, hogy vigasztal.

Egyre sűrűbb pelyhekben hullt a hó, az öregember karjaiban tartotta a lányt, látta, kezd visszatérni belé az élet, furcsa melegséget érzett szíve körül. Igen, tudta, hogy a szándék a fontos, hiába a gének játéka, hiába a sok környezeti ártalom, a stressz, csodák mindig történnek. Megtapasztalta. Még ha nem is mondta ki soha. Különös erő kerítette hatalmába, felismerte mindenhatóságát, csak rá kellett bólintani, csak dönteni kellett neki. Azonnal. Mintha halvány fényeket is látott volna, de ezt el sem akarta hinni, forrón, szinte égetőn örvénylett körülöttük egy ismeretlen, szinte láthatatlan energia, összefonta, néhány percre összebilincselte őket. Elmosolyodott. Ami elmúlt, azt már nem lehet megváltoztatni, csak a jelenben hozhat döntéseket az ember, melynek súlya meghatározza a jövőt. A jövő viszont már nem az övé. Neki nincs más dolga, mint szeretni gyerekeit, unokáit. De dönteni kell. Bólintott.

Elhatározta, még este felhívja ügyvédjét, tépje szét a végrendeletet. Aztán felhívja fiát is. Másnap karácsony, szenteste lesz. Wellington bélszínt szeretne. És beszélgetni. És bocsánatot kérni.

Julcsi teljesen magához tért, felült, rámosolygott, mintha kicserélték volna.

  • Maga gyönyörű. Ki fog nőni a haja, ifjú Jean d’ Arc. És védje az igazságot!

Megjelent a lány anyja, egymásba karolva pillanatok alatt eltűntek a tömegben. Ült a padon, mosolygott, érezte, hogy kicsit rendetlenkedik a mája és az egyik veséje, de nem volt elviselhetetlen. Az ő korában már szinte semmi sem elviselhetetlen. Boldog karácsonyt, Julcsi – mondta halkan. – Boldog karácsonyt! Mindenkinek!

Vélemény, hozzászólás?