Anyegin levele Tatjanahoz
“Én írok levelet magának. “
Elmondom hát, hogy a bánat fojtogatja lelkemet.
Tekintetébe egykor megpihenni jártam,
s most mint éles tőr, ha rám néz,
és meglehet, álmom valós volt,
lett lidérceknek álma.
A tenger is ha holt,
hatalmas, de gyenge.
Mozdulni sem tudok, bár menekülnék egyre.
Csak állok itt.
Pillantását tűröm, és illata tart fogva.
Foglya vagyok, s ha nyújtanám, hogy fogja
reszkető kezem, tán megrémítené.
Futnék saját bénaságom elől,
de lábam mozdulni képtelen.
Hagyjon magamra!
Pillantása sebhelyet hagy megfáradt képemen,
ezen emlék, amit tükörképem megőriz magából.
Most menjen!
Ne takarja arcát özvegyi fátyol, mely szépségét csorbítná!
Pillantása tőrét tegye hüvelyébe!
Menjen!
Rút játéka a sorsnak, ha a kezdetet előzi a vége.
Ha elmegy, egyikünk megmenekül,
nyugtassa a lelkét, hogy jobb nekem egyedül.
Ha gyermekével sírkertben kóborol, és nevemet látja,
csak előre vesse azt, amit most rám vet, ne nézzen hátra!
Már nem tudom, mikor áll előttem, és mikor csak képzelem,
s ha elmém ily’ módon képtelen öntől válni,
járjon közben érettem az Úrnál!
Ő majd megbocsájt, ha levelemmel ön ellen vétkezem.
A.