Asteria
Zaklatott hajnali ébredés,
fároszként szól a derengés
folyosóján az a pár utolsó szó,
visszhangzó léptek között lehullt
álarcra szálló, mélyen kongó,
Omnia sziromba omló átirat…
Viseltes vöröslő ágyon fekszem
elhasznált lázálmok között,
– orgona illat-pillanat –
árnyéka festi meg bőröm,
szelíden hajlik az éj köröttem,
csillagpárnán fekszik kibontott
hajú, szép Asteria, s néz
megriadt, éteri szemekkel,
kapaszkodik a létbe, s mint
sebekkel borított Időszender
hasad a dagadó percek alatta szó,
s vigyázva int:
Álmomban láttál, s majd látsz megint…
Ősi erővel folyik be arcomon,
sikolt és ég, mint ezernyi fáklya
vonagló párkák köré tekert teste
ívbe feszült meztelen lelke párja:
Ophion… suttogja, s hangja elakad,
torkán vörös vérpatak fakad, s félelem
terül el a pirosló orcán, kitörő vihar,
világot rengető orkán hangja repeszt
fület és föld mélyéből morajlás éget:
Asteria… Ébredj…
(2014)