Háló

Megtekintve: 86 alkalommal

Apróságok 13.

A bizonyosság 


Átlagos nap volt, szemerkélt az eső, Garai Kázmérnak nem volt semmihez sem kedve. Már negyven éve nem volt semmihez sem kedve. Az akácfából készült faéket teljesen simára csiszolta, úgy érezte, remekművet alkotott. Tökéletesre sikeredett. A fakalapáccsal beütötte a horizontba, pontosan az ég és föld közé. Hatot csapott rá, megfontoltan, erőteljesen. Inas, vékony ujjaival benyúlt a résbe, szétfeszítette. Aztán bedugta fejét a lyukon. Tudni akarta, már negyven éve tudni akarta, mi van ég és föld között, mert már nem hitt a látszatnak, hogy kék az ég és zöld a fű. A világnak többnek kell lenni a látszatnál, kell mögötte lenni valamilyen titoknak, bizonnyosság kell, mert minden csak mellébeszélés, ha az ember hiszi, és nem tudja. Sötét volt bent. Nem látta, csak érezte, hogy áramlik valami, láthatatlanul, megfoghatatlanul. Bepakolt a hátizsákjába, kenyeret, szalonnát, két almát, egy Esterházy-kötetet, egy váltás ruhát, egy kést, két dobókockát, melyeken tökéletesen látszódtak a fekete pöttyök, és egy elemlámpát. Felhúzta cipőjét, sálat tekert nyaka köré, vastag, fekete dzsekijén nem húzta össze a zippzárt. Átpréselte magát a lyukon. Többé nem látta senki. 

Egy reggel 

Kenderes Eleonóra, nyugalmazott könyvtáros kinyitotta szemét, vakítóan sütött a nap. Kicsit zavarban volt. Átaludta az éjszakát. Egyszer sem ébredt fel. Semmire sem. Akkor hallotta meg a halk hortyogást. Félelmei ott feküdtek mellette az ágyban. Felismerte mindet. Ők is aludtak. Hatvannyolc éve együtt töltötték az időt, elválaszthatatlanok voltak, most mégis ott feküdtek mellette mély álomban. Elmosolyodott. Óvatosan kikelt az ágyból, a spájzban befőttesüvegeket keresett, csavaros tetejűeket. Visszalopakodott a szobába, vékony hálóingje meglibbent. Egyesével csippentette fel elhízott félelmeit, némelyik kopasz volt, a másik loboncos hajú, a harmadik szakállas és öreg, a negyedik egészen jóképű, ám nagyon pimasz. Mindegyiket egy-egy befőttes üvegbe pottyantotta, mélyen aludtak, fel sem ébredtek. Csak egyet hagyott maga mellett az ágyban, a kétkedést. Csinos kis fiú volt, mindig azt kérdezte: miért? Kenderes Eleonóra megreggelizett, kiült a teraszra, elgondolkodva kevergette forró kávéját. Álmélkodva látta, hogy a világ gyönyörű, a folyamatos rettegésben fel sem tűnt neki. Ismét elmosolyodott. Már nem akart elrohanni a kérdések elől, örömmel fedezte fel, hogy a kérdések jók, a kérdések ösztönöznek a gondolkodásra, a megoldásra, a kérdésekre érdemes válaszolni. A hat lezárt tetejű befőttesüveg felkerült a spájz legmagasabb polcára, ahová már a lámpa sem világított be. Tudta, amíg él, azok már ott maradnak. Sosem késő elkezdeni élni, jelentette ki határozottan. A világ gyönyörű. Mindig is az volt, csak félt ezt elhinni. De már nem hiszi, hanem tudja. És ez lényeges különbség. 

Március 

Csurtos András nem reggelizett, csak kávét ivott, bár emlékezett még azokra az időkre, amikor az emberek tudták, mi az a reggeli, ám mára ez a fogalom kikopott a közbeszédből, mint a kutya vacsorája, mert a kutya sem vacsorázott. Megállt a hentesbolt kirakata előtt, utálattal bámulta a duzzadt sonkákat, hetyke kolbászokat, vastag szalonnákat, nagyot nyelt, egy idegen járókelőnek kijelentette, ő az egészséges életmód híve, rohadjon meg minden disznó és birka!, akárki akármit is mond, a vegetáriánusok is szép emberek. Amikor elütötte egy autó a zebrán, elveszítette eszméletét, a kórházban összefoldozták, csak másnap délelőtt tért magához, de amikor kiderült, hogy nincs biztosítása, útjára engedték. Ült a folyosón, a betegek között, a nővérek műszakváltásra készülődtek, kint már esteledett, a délelőttös kezébe nyomott egy papírzacskót, kenyér volt benne, felvágott, lekvár; egye meg, aztán menjen haza, mert az ügyeletes orvos a biztonsági őrökkel kidobatja, súgta fülébe. Hálásan nézett rá, megköszönte, leült a kórház kapuja mellett futó kerítés tövébe, megette az ételt, lassan, minden falatot alaposan megrágva. Szép, hűvös este volt, éjszakára mínuszokat jósolt a meteorológia. Másnap reggel a biztonsági őr belerúgott a földön fekvő férfi lábába, de az nem mozdult. Még egyszer belerúgott. Akkor sem mozdult. A március még mindig küzdött a téllel.

Vélemény, hozzászólás?