Balázs Fecó emlékére ( Játék, III./1.)
1980 nyarán egy fa tetején ült Peti, meg az Anna. Olcsó almabort ittak előtte.
Nem tudták, hogy min nevetnek ott. A Világ képtelenségén, vagy egy égbenyúló faágon.
Pénzük se volt, hogy igyanak még. Nem akartak mást, csak azt a zenét. A kamaszok csápoltak odalent. És ők ott – Peti, meg az Anna, majdnem leestek a fáról. Nem volt csendrendelet. És abban a nagy zajban is csendben sírdogált a Hold. Mert az a csend éve volt.
Anna és Peti lógtak azokon az ágakon. A kamasz álmaikkal. De egy percig se hitték el, hogy az a hódfogú srác alattuk nem közülük való. Hittek neki. Orgonált és énekelt. Olyan volt, mintha látnák magukat abban az esendőségben. A Fecóságban egyek lettek.
Ez volt 80′ nyarán. A Budai Ifjúsági Parkban.
Lassan ereszkedtek le a fáról a szellemek. Az ifjúság szellemei. Verset írtak róla, felemlegették egy baráti beszélgetésben. És nevettek azon, hogy boldogok azok, akik átélik az alkotás magányosságát. Voltak csillagok is. De olyan szépek voltak, hogy nem mondom el. Anna verseket ír. Peti zenél. És felettük sírdogál a Hold.
