Háló

Megtekintve: 19 alkalommal

A lepkéket mindig elfújja a szél


Ősszel láttam először,
tekintetem megakadt az arcán.
Szegény, de csúnya- gondoltam halkan.
Picit sajnáltam őt és örültem
arcom sajátos szépségének,
noha magamat nem
helyeztem a dobogóra koronával soha.
Fiús testével, formátlan, sprőd hajával,
az osztálykép hátsó sorában álldogált félszegen.
Egyszer, többet nem volt rá módja.
Apró molylepke a színes pulóverek
között, Vali a szürke maszat.
Mi, a banda, a pöpec csapat, mégis befogadtuk,
csendesen nézelődött közöttünk a folyosón,
ahol szünetekben trécseltünk,
ha vihogtunk velünk tartott,
szájából kivillanó rendezetlen fogai elé
kapta a kezét,
mintha tiltott lenne neki a nevetés.
Nem csúfoltuk, hisz törött szárnyú
lepkék voltunk mind.
A menők, hatalmas igazságérzetünkkel,
lázadó természetünk
bélyeget nyomott ránk a tanárok szemében.
Akinek nagy a hangja, az nem veszélyes, ők
azt hitték, hogy igen. Ezért volt a társaságunk
feketére festve, a sok fehér gyapjas között.
Aztán egyszer Vali nem jött iskolába.
A barátnője, akivel a kollégiumban laktak,
szájzárat hordott, nem tudtuk kinyitni.
Szemeivel jelzett, hogy nem mondhat semmit.
Annyit tudtunk, hogy Valéria szülei elváltak és az
új apuka mintha csendőr lett volna.
Most már tudom, hogy nem lehetett,
más időket éltünk,
talán a természete miatt mondták rá az emberek,
de Vali rettegett tőle.
Lassan megszoktuk, hogy nincs,
elmúlt a téli szünet, január lett, majd
a hóvirágok is kibújtak.
A patakok csörgedezni kezdtek, apró erek
futottak életteli csobogással.
Megrepedt a jég a nagyobb vizeken.
Akkor találták meg Valit, kiolvadt ő is,
ahogy a folyó.
A temetésre mi nem mehettünk el,
csak két fiú és két lány, az ofő
barna Trabantjával..
Aznap zuhogott az eső, arra gondoltam,
hogy most az is szétázik, ami maradt belőle.
A lányok nevettek és azt mondták, hogy buta vagyok.







Vélemény, hozzászólás?