Dibdáb
Bújik, kúszik,
alattomos a bőr alatti seb,
némaság rejt fájón hulló perceket,
tántorgón megyek,
egy dallam, egy dalban valahol,
szökik a hang,
és csend lapul a fal tövén.
Tévúton a halk remény.
A csapból monoton csöpp,
ködöl a szürke ég,
a fülke zár,
kóbor, vén szív
egy szóra vár.
Csontosodnak a szavak.
Vakon bízni,
de mivégre,
hisz nincs jel,
ki megértne,
s vérző sebet,
fakadt gyulladást,
titkon szőtt álmokat,
fantazmagóriát
rovunk lapfehérbe,
súlyként nehezülnek a betűk,
csak monoton csend követ,
míg kiöntöd rejtett kincseid, köved,
a kíváncsiság vakon ítélkezik,
s patakzó könnyeden nevet,
bátran kér, de jutalmad
öntörvénnyel adott
semmiség. Pusztulj!
A vánkoson álmaid tépi szét
a kódolt jel – hiány, ha fáj,
nem érti a polisztirol,
hogy a polihisztor csak mások által az,
s vigaszt nyújtani is szóval lehet,
szóval lehet,
lehetett volna egy jel,
hogy ne félj, de
mit rajongva írt tollad, s tőled
hozzánk eljutott, s futott
ki belőle egy perc, se több,
válaszra se méltaték.
Ez egy ék.
Írnék én, de nincs miért.
Nincs támpont, a jó hajó
sem vaktában, rossz irányba megy,
kell egy kéz,
ki roncsok közt vezet,
s ha szirént hall, félt,
de ad jobb kezet,
s az útról fénykép, ha készül,
belefeszülve
jelez, igen,
ha silány a kép,
akkor is ott volt veled.
Fedjük a tiprás nyomait,
s merész szóból
kendőzetlenül ajtót nyitunk,
de kényúr az, ki tapossa
a nyomott mintás szőnyeg
színes csíkjait s ronggyá tipródik
mind, ki nem elég,
ki nem tűz, nem ég,
álmai szőttesében
csak rojt, ami volt,
és festett délibáb.
Dibdáb.
Esetlen ecset.
Toga
2020.11.26.