Őszeim
Hajadonfőtt keresem nyomát
a levélfakasztó vén ősznek,
mert nem ád a Nap több violát,
eltompult, fakó fény hervaszt meg.
Meleg kabátban bandukolok,
az erdő mélye már hív, becéz.
Hajamból sűrű pókfonál lóg,
s mellettem egy szempár igéz.
Fekete kopott élete hív
a fából ácsolt palotába.
Mohával bélelt falakat fűt
a tölgyerdő rozzant katonája.
S én megigézve követem őt,
hisz léptünk a nesztelen csoda,
termében több száz lélek időz,
ő a halhatatlanság ura.
Reám tekint hideg szemével,
keskeny mosolya oly színtelen.
Majd magához von, ajka csókol,
megszorítja reszkető kezem.
Mordul a csend, éled a hála,
szél süvíti át a lelkeket.
Nászunk a kegyelem háza:
foganni érzek egy gyermeket.
Ritkulnak a szürke árnyak,
Hold sejlik, s az otthonom tüze.
Ölemből asszonysóhaj árad,
s bölcsőt ringat az erdő hite.
2012