Háló

Megtekintve: 25 alkalommal

Ego

Az ego egyszer megöl,
az önmagam körül járt vitustánc,
a fura egyszemélyes románc.
Lehet, hogy mikor születtem, és a tulajdonságokért
álltunk sorba ( meztelen csecsemők),
elfogyott az égi TESCO-ban az alázat,
és az angyalra maszkírozott eladó,
a büszkeségből dupla adagot nyomott
a kis hurkás kezembe,
talán mert sehol sem találta apámat,
vagy csak mert jó napja volt,
de lehet, hogy görög joghurtot kapott,
ami, mint tudjuk egyszerűen isteni.
Naivan örültem a repetának, és gőgicsélve
elkacsáztam onnan gyorsan,
nehogy kiderüljön a tévedés rólam,
és visszavegyék az értékesnek hitt kincset.

Az alkotó elit két részre oszlott,
az egyik őszinte, könyörtelen és kegyetlen,
aki fércművemet apró cafatokra tépkedi,
klisé, elcsépelt, patetikus, unalmas jelzőkkel illeti,
megkérdőjelezhetetlen biztonsággal,

konokul, mint a rajzfilmekben, ha a bunkóval fejbe vágott
áldozat körül köröznek a csillagok,
ha valaki jót is mond, az már-már gyanús,
talán akar tőlem valamit?
Na így mulat egy igazi avatott kritikus.
A másik fele érző lélek, megértő
és kedves, miközben arra gondol,
istenem, milyen tehetségtelen.
Persze arról a feléről szó se essék,
aki egyszerűen tudomást sem vesz rólam,
önmaga elől is elzárva nyúlik el fontossága teljes tudatában,

selyempárnáin kokí hímzéssel. ( Kolosszális költő, író)


Nem szeretem érezni,
hogy valaki másnak jobb képesség jutott,
vagy meg tudja azt tenni, amire én csak vágyom.
Az ego köztem és a külső realitás között közvetít,
pszichém a tudatalatti és az önkontroll jármába szorít,
míg az ego csak velem foglalkozik.

Vélemény, hozzászólás?