Holdsarokra csillag
lápba bújt és ott szorított
szájat szorított kövekre
láb és láb
lépést hordozva
ki tette ide őket s ki nézett
vissza rájuk ha átért mocsáron
ki pislogott hátra
fordítva Hold sarokra csillag
csonkuló éjszakákban
gondolom ki éppen ezt a költeményt
egészen szomorúan
mosatlan álmaimmal
lopakodva megdézsmált arcok között
hogy nevetnének csont-szürke istenek
csak csitt ha csitt
csitíts te könnyelmű szívverés
mi bennem hang
s kívül nincs
boltíveket fon körém zsarátnokost
paráznán a kínos vágy
átírhatnám
de így marad
az életem
múltra hullt lepel
jelen
s jövőm kifecseg
én hátralesek mégis
a köveket nézem
hogyan is tűnnek el
s hogyan is válnak
nehéz semmivé
átérve ím
haloványabban tán
de mit tudok
holnapjaimért kincsként remegni kár
de nem lehet feledni
honnét jöttem
s merre tartok
roppant köd ez
oszlani kell végül
széjjel
felém lebbennek az órák
éves számadások
velem leszel
örökre
tanúmként s igazamként
csak a jó miatt fogunk zokogni
együtt rétegződve egymásra
összezárva
szerteszórva