Itthon vagyok
Vastag házaim ölelésében,
talpam alá kanyarodó
ismerős utcák.
A hőségtől puhult,
aszfaltba ragadt
cipősarkam emléke.
Nekem az otthon,
hol anya Aidáról mesélt,
a ház lépcsőit söpörve.
Az Andrássy út fáit,
a város jegyezte el
beton karikával.
Szemétlerakóra épült
köröndünk házaiban
Kodály Zoltán és
Székely Bertalan alkotott.
Május elsején
az utcánkban “elvtársak”
pihentek,
teherautóról virslit
osztottak ingyen.
Papírzászlót és
színes lufit kaptunk.
Felvonulók
vidám zsongása
hallatszott be az
utcáról.
Itt lettem ember,
a forgatag részem,
lüktetése érverésem.
Villamos zaja nélküli
süket csönd, nem kell.
A hűvös kapualjak
ismerős dohszaga
orromba hatol,
a múlt perdül elém.
Százéves, stukkóval
díszített bérház,
poros játszótérre néz.
Nehéz, pirosra festett
vashinták alatt gödör,
amit annyi gyerekláb
mélyített az idők kezdete óta.
Mindkét térdem
folyton sebes volt,
A Nyugatinál, egy könyvet áruló
férfi magát reklámozza,
csak olvas, fel sem pillant.
Kötött sapkája homlokába
húzva, szakállas bölcs.
Kis eldugott közért,
a környékről mindenki
odajár, pedig
a sör meleg.
Az eladó régi ismerős,
szemben lakik évtizedek óta.
A lánya Amerikában él.
Az emberek hangjában
részvét.
A házak körfolyosóin,
kis hokedlin öreg nénik ülnek.
A megszokott kép részei.
Megfigyelnek mindent,
s közben régvolt életükről
mesélnek, és az épp
megfőtt tökfőzelékről.
Senki sem figyel.
Az utca kockakövein
szívós ecetfák nőnek,
kiirthatatlanul, mint
a pesti emberek.
Élni akarnak.
Itthon vagyok.