Kényszerzubbony
1.
Ötvenöt éves vagyok, és harminc év után végre megszabadultam a férjemtől. Volt idő, amikor a szívem sem dobogott, ha ő nem volt a közelemben. Kedves volt, jó munkásember szilárd erkölcsökkel. Magas, erős termetű, és elég jóképű is. Bár ne lett volna ennyire főnyeremény! Az évek során sajnos minden, ami szerethetővé tette, elveszett. Agresszív lett, vert engem és a fiúkat is. Késő éjbe nyúlóan tivornyázott a haverokkal. Az évek sorvadásával úgy összeszokott az iszákos társasággal, hogy kimaradozásai mindennapossá váltak. És minden ebből következő, undorító állapot szokásossá vált. Az én szokásommá is.
Többé nem húztam fel a rolókat, és nem az óra ébresztett. Számoltam a másodperceket, mennyit tölt lélegzet nélkül. Három perc után lerugdostam magam mellől az ágyból. Zuhanás közben felhorkantott, aztán torka megtelt a gyomrában erjedő, savas, kannás bortócsával; és mire gerince nagyot vágódott a felvixelt parketten, a hányadék bűzös vulkánként tört fel a szájából, visszacsattanva az arcára, amit aztán letüdőzött, annak rendje, s módja szerint.
Néhány percet akkor is vártam. Épp csak annyit, míg el tudtam viselni undorral a rothadó szagot. Az egykor zselével fésült hajú, kellemes pacsulival áztatott arcú, mindig derűs kedvű szerelmem, férjem… rothadásnak indult.
Felkeltem. Ez keltett minden isten verte reggelen. Belebújtam a házi papucsomba, kopott-kinyúlt kombinémra tekertem a köntöst, megkerültem az ágyat, aztán belerúgtam. Egypárszor és egyre erősebben, hogy elsorvadt tüdeje kikrákogja onnan a hányadékot. Aztán ennyi. Otthagytam. Többet nem tehettem, mert keltenem kellett a fiúkat, reggelit kellett főznöm, és csomagolnom a kamaszkort alig túllépő drágáimnak, majd nekem is iparkodnom kellett a munkába. Az elsőbe…
Főnővér voltam egy elfekvőben. Aztán takarítónő a falu nagy ipartelepén, késő esténként pedig privát gondozónőként jártam egy családhoz, ahol mindkét gyermek súlyos fogyatékkal élte a mindennapjait. Meghoztam nekik a vacsorának valót, a mosást, és mosdattam, gyógyszereltem, masszíroztam őket. És még így is, hogy három munkahelyen dolgoztam; az éhhalál határán tengődtünk. A fiúk minden este farkaséhesen lepték el a konyhámat. Olyanok voltak, mint két ételt pusztító hurrikán: csak az üres dobozokat, zacskókat dobálták el maguktól. Mindig nagy a rendetlenség.
Már egy hónapja nincs áramunk, és lassan beáll a tél. Marcimnak kabát kell, Szabolcsnak pedig harmadik éve ígérem karácsonyra azt a videókamerát, ami majd egészen Hollywoodig repíti. Ebből idén sem lesz semmi, csak még több fagyási sérülés az ujjamon.
Hajdanán egészen más volt… Nyúlprém kesztyűm volt, a fiúkat csinosan tudtam öltöztetni, és sosem fáztunk. Életet habzsolt kertünkben a bőség. Nem vagdostam az alma barnáját, dobtam mindet a disznónak. Mi olyan almát falhattunk, amilyet még Hófehérke gonosz mostohája is megirigyelne! És az a határtalan sárgadinnye-rengeteg a földünkön, az a bődületes vajszín kálaforgatag a konyhakertben! Az én Tivadarom a kemény munkától kérges tenyerén hordozott minket. De annak már vége. Már mindennek vége. Lecserélt minket az alkoholra.
Miután majd’ kifolyt a szemem a gyertyafényes konyha felnyalásától, fejem felett rendszerint ekkor mozdult meg a mennyezet, felette az emelet hajópadlója. Tivadar ekkor tért csak magához. Hallottam, ahogy feltápászkodik, felbukva nekiesik az ágynak, ott tapogatózik egy darabig, majd eltéblábol az ablakig.
Aztán felhúzza a rolókat. Az idióta agyalágyultja ilyenkor estidőben hiszi azt, hogy eljött a reggel.
2.
A disznót jobban szerettük, mint más a kutyáját. De Tivadar eladta a Pick-nek. Azóta nem veszem meg azt a szalámit, amin egy piros malac van. Böbe jut eszembe róla, ahogy spriccelő nyakkal kergetik a böllérek. Szép életet ígértem neki, örök házi kedvenc szerepet. Ehelyett ő is kannás borrá változott.
A héten negyedszerre metszi el kezem a piásüveg. Korábban a konyhakövön repedt szét, egyszer a halántékomon, és most én vágtam el vele a csuklómat. Én bezzeg nem spriccelek, mint Böbe. Hat és fél órát húztam le a haldokló nénik között, mire a főorvosasszony hajlandó volt összevarrni. Ilyen kesze-kuszán én is össze tudtam volna, a cérnám is jobb otthon. Ideggyógyász a szentem, hát, ez jutott. Megkérdezte, hogy baj van-e. Mondtam neki, hogy a legnagyobb baj az, hogy Tivadar egyre gyengül. Még arra sem képes, hogy végre kiloccsantsa az agyamat. Csak a sebek szaporodnak. Kóróvá szárad minden, amit felépítettünk.
A doktornőnek úgy csillant fel a szeme, mint egy böllérnek, akit elkap a vérszag. Csalódottan álltam fel, biztos sejtéssel, hogy: na, ez is megőrült; amikor visszarángatott az iróasztala melletti székre.
Anika, Anika! – Én leültem, ő fölém magasodott. A köpenye hipószaga csípte a torkom. Köhögni kezdtem, és emiatt semmit sem hallottam mindabból, amit széles, lelkes mosollyal nekem itt elregélt; csupán a lényeget: harminc év után végre megszabadulhatsz Tivadartól! Ennek aztán annyira megörültem, hogy egyszersmind elment a kedvem a hipóivástól.
Kétszázötvenezer! – Jelentette ki, és én akkor döbbentem rá, hogy sajnos ez a valódi lényeg, a megfizethető boldogság; ami számomra teljes egészében megfizethetetlen! És ezt a doktornő is látta: a hideg verejték mázként ült az arcomra, aztán lefolytam a székről. Ám fölrángatott.
Kifizeted. A megyei pszichiátria főorvosa a legjobb barátnőm. Kényszerzubbonyban viteti be a férjedet az elvonóra. Ott leszokik, kap vitamint, visszatér az étvágya, még tán a szerszáma is befickósodik. Gyűjtsd össze a pénzt, Ani, és újra jól éltek majd, meglátod!
Akkor kaphatok fizetésemelést?
Hát, azt nem.
Hétvégi munkára volt szükségem. Hétvégi, éjszakai munkára. A trágyatanyára jelentkeztem szart gereblyézni. A késő őszi, hűs éjszakában a határtalan kakaföld bűze páraként gomolygott az ég felé. Ha befogtam az orrom, egész romantikus látvány ölelt körbe. Felhőtlen csend, szikrázó csillagok és a meztelen hold. Kiszámoltam, hány holdciklust kell végiglapátolnom, hogy meglegyen a pénz… És a gondolattól már nem volt kedvem leplezni a helyzet szarosságát. Elvettem ujjam az orromról, majd egészen napkeltéig dagonyáztam a trágyában. Szegény, kis Böbe hogy élvezte volna!
Karácsonykor az ELMŰ visszakapcsolta az áramot, Marci ismét hinni kezdett Istenben, pedig az Úrnak a kampányfogáshoz nem sok köze volt szerintem. Két utcával odébb a Juliska férje hosszú szenvedés után eltávozott az égiek közé, ezért az özvegy vállfára akasztotta a megboldogult ura ruháit, kiakasztotta a tyúkhálóra, hogy mindenki vigye, aki akarja. De senkinek sem kellett, sőt… A kitett ruhák okán az utcát is kerülték, mert úgy hírlett, hogy szegény Antinak ragályos volt a végzetes bőrnyavalyája. Hát, ragályos volt-e, vagy sem, én akkor is kiszemeltem azt a nem túlzottan viseletes téli kabátot a Marcimnak. Gumikesztyűt vittem, aztán elcsomagoltam azt az elfekvő “mosodába küldendő”, főként elhaltakról maradt ruháival együtt. Ott aztán kifertőtlenítik, és ez a lényeg!
Szabolcs sajnos még mindig nem kaphatta meg a kamerát, a két következő karácsonyon sem, hiszen hosszútávú befektetésre készültem, a szónak mindenféle értelmében. Ha Tivadar abbahagyja az ivást, a pénz is újra a családi kasszát duzzasztja majd, nem a kricsmiét.
Sajnos a holdtölték szaporodtak… Ugyanis időközben az a szerencsétlen férjem kétszer is megtalálta a spórolt pénzem, elvette és elitta. Kezdhettem mindent elölről… Ráadásul a következő év tavaszán elöntött a vér, kiderült, hogy teljesen ki kell pakolni, így sajnos két hétvégét nem dolgozhattam.
A két és fél év alatt Tivadar kétszer kapott hasnyálmirigygyulladást, és egyszer bevérzett a gyomra. De csak nem vette el tőlünk őt az ég.
Aztán a gázt is kikötötték, a vízzel pedig óriási tartozást halmoztam fel, illetve a falu összes háziasszonyának tartoztam egy pár ezressel, mivel mindannyiuk segített annyit, amennyit el tudtak titkolni az uruk elől.
Három év után azonban újra ott ültem az ideggyógyász főorvosasszony irodájában, alsó szoknyám alatt a vastag összeggel, készen állva arra, hogy elvitessem Tivadart oda, ahol kigyógyítják bűneiből.
3.
Anika, Anika, ide figyelj! De jól figyelj ide! – pörgött körülöttem lelkesen a főprofesszor-asszony. – De ne úgy, mint múltkor, amikor a 6-os nénit összecseréltétek a 9-essel. Szegény beteghordó fiú azóta is pánikbeteg, hiába mondom neki, hogy kavarodás volt, esküszik, hogy a halott felkelt és járt.
De a huzat volt, ami megfordította a két táblát… Próbálkoztam, de sürgetően legyintgetni kezdett.
Na, elmondom, hogy lesz! Miután Tivadar hazaállít részegen, próbálj minél előbb kikeveredni a karmai közül, aztán kezdj el telefonálgatni. Hívd ki a rendőrséget és a polgárőrséget! Sírj, drámázz, életveszélyt emlegess! Aztán hívd ki a háziorvost, mondd el neki, hogy Tivadar ámokfutásba kezdett, teljesen megőrült, majd hívd a mentőket. Ha mindenkit mozgósítottál, hívj engem, és intézkedek, hogy a mentő a pszichiátriára vigye az uradat. És most add a pénzt! A segítség nincs ingyen!
A házassági évfordulónk napját választottam. Minden ment is, mint a karikacsapás. Tivadar részegebb volt, mint valaha; már az előszobában eltaknyolt, ott vergődött, olyan volt, mint egy szerencsétlen cserebogár. Közben szidta az Úristent, annak a feleségét (mármint engem), a kurva anyját (mármint a sajátját), és még sok mást, akit nem pontosan értettem, de nem is számít. A lényeg, hogy hanyatt homlok rohantam a telefonhoz, és a megbeszélt sorrendben, vadul kalapáltam a számokat a készüléken.
Kész.
Mire végeztem, Tivadar valahogy feltornázta magát a talajról, az ajtófélfának dőlve azt taperolta, és behunyt szemmel dünnyögött. K. O. Két tenyerem kárörvendően dörzsöltem egymáshoz, ahogy autó beparkolását hallottam meg a házunk előtt. Négy lépéssel hagytam magam mögött az öntudatlan férjemet, s zaklatottságot mímelve szabtam fel a bejárati ajtót.
A háziorvos.
Doktor úr! Jaj, hála a magasságosnak, hogy végre ideért! Szörnyű, iszonyú állapotban van Tivadar.
Még folytattam volna, ó, de folytattam volna, a csillagokat is készültem lehazudni az égről! Ám ekkor egy erős és határozott férfikar nyúlt el mellettem, kézfogásra emelve azt az orvos felé.
Jó estét, doktor úr! Mi járatban errefelé? Na, jöjjön, ne ácsorogjunk itt az ajtóban!
Tivadar egy pillanat alatt józanodott ki. Én megszédültem. A következő kép, amire emlékszem, hogy a háziorvosunk a vérnyomásomat méri a konyhaasztalnál. Az enyémet! Miközben kedélyesen csacsorászik az én totálisan józan férjemmel.
Aztán szinkron sziréna. Rendőrség és mentők. Zihálva téptem fel az ajtót, de nem igazán tudtam már, mit mondani. A két járőr, a két polgárőr, a két mentős két oldalról zúzott be mellettem a bejárati ajtón. Azt hiszem, pánikrohamom volt. Kapaszkodva az ajtófélfába vettem észre, hogy a bűntárs főorvosasszonyom is a ház felé siet.
Na, Anika? Tekerik már a fiúk a kényszerzubbonyt?!
Halálra vártan léptem vissza a konyhába. S a kép, ami fogadott… nos, azt sosem feledem már. A háziorvosunk, a két rendőr, a két polgárőr, a két mentős és Tivadar víg kedélyűen iszogattak a konyhaasztalomnál. Annál az asztalnál, ami körül minden este gyertyafényben súroltam a padlót, nehogy beléázzon a mocskos pia.
Nézzétek csak meg! Jó ideje nincs már jól a drága szívszerelmem. Talán nem ártana neki egy olyan pszichiátriai kivizsgálás?! Tivadar a kényszerzubbony felé mutogatott. Én sikoltozni kezdtem, a piás társaság egy emberként állt fel, és közelített felém, amire még jobban őrjöngeni kezdtem, aztán képszakadás.
Elájultam.
—————-
Ötvennyolc éves vagyok, és harminchárom év után végre megszabadultam a férjemtől. Három hónapja fekszem a pszichiátria fekvőosztályán. Én.
Egy heti bentfekvésem után értesítettek Tivadar haláláról. Egy reggelen a hitvesi ágyunkban találták megfulladva.