Lázálom…(Egy kamaszkori szalmonella fertőzés margójára…)
Visznek. Megint visznek.
Zavaros kék lé felettem az ég,
s a meleg szeptemberi napfény melegéből
semmi sem jut a sebtében rám vetett , gyűrött lepedő alá.
…Lehet, nem is szeretném.
Húz az álom maga felé
erős inas kezével, s amint megfog, nem enged.
Lehunyom szemem, vibrál, bánt a fény,
sárgán izzik pillám súlya alatt,
akár gyomromból nemrég
a feltörő hányadék.
Letesznek .Zökken a hordágy , a hang
valahonnan jön ,rám csap , nem értem mit mond, aztán odébbáll,
– „…meglehet, nem érti már…”-
rántja magához tudatom hirtelen a szót,
majd kilöki daccal:Hess! El innen!
Ring ágyam megint…árnytalan alak lebben szemem előtt,
magas falak zuhannak hangtalan, s mielőtt
kiáltanék, a fájdalom görcse lecsap, megszaggat ,majd
eltompul ,s elégedetten a komor semmibe vész.
…Sehol sem vagyok,… csak jó nagyon.
– Mit akarsz itt? – Mondd nagyanyám?
Ne nézd! Láztól izzadt ruhám,
s te ott az ágy végén / vajon ki vagy…? /…ne sírj!
Oly ostoba talány,
hangom, tudom,mégis ha hallanád…
Hagyjatok!… menni… elmenni akarok!
De nem tudok….
————————————————————————–
Lemorzsolódtak az őszi sárga-láz hónapok.
Jönnek – mennek a látogatók,
üres rendben sorjáznak immár a gondolatok,s csak a monoton
makacs dobbanás,: dam…da-dam…dam,-.da-dam
egyedül, … nagyon,nagyon egyedül vagyok.
A fájdalom ismét kíméletlen, rám lel, éles borotva, korcs
kutyaként ádáz dühvel orvul, lopva mar belém.
Aztán olykor el is alszom…
majd ismét csendes, kábán borong az ébrenlét…
Az orvosok azt mondják….szépen gyógyulok.