Megtekintve: 263 alkalommal

---

Kopjafákon

Kopjafákon lépdel az est, kidöntve a múltat,
esőfelleg rátelepszik, hangya vízbe fullad.
Virág fejét sárba veri, szakad a mocskos lé,
szennyes gyolcsát felleg tartja a sápadt hold elé.
Gyár füstje az égre okád, míves, cifra ráncot,
tücsök cirreg, lapu alatt vár egy új románcot.

Baljós „huu”-ját a lomboknak süvítő szél hordja,
holttá dermed és lekushad, rőt, cincogó horda.
Csontok sárga, rágott vége, sok helyen kilátszik,
nevük sincs már, tagjaikkal kóbor kutya játszik.
Kopjafákon csend-virágok, őrzik még a múltat,
eső csattan csupasz földön; virághagymát bújtat.

(Maretics Erikának, “valami kötött formájú”, régről)