Kéretlenül….
Kavargó gomolygásból válogatom
a tollhegyre méltót, mint anyám hajdanán
a sárga fényű konyha asztalán
az olcsó rizsszemeket.
A ma lesöpri súlyos kezével a míves szót,
agyamban éket feszít, éget,
különös formába forr,
betű – ábrát szül a kerengő fény.
Kényszer, hogy ne fájjon annyira a szorítás…..
maradjon fenn a rostán,mint sárguló aranyrög.
Az egyedüli hang, dallam,tiszta,hullámzó
izzásában csakis én fürdöm.
Levedlettem minden sarat, átkot,
mint sav a fém hidegébe, belém marták végleg
a gyötrő igazságot.
Már nem lázongok. Tudom, hordoznom kell…
Mélység sem taszít, lenézek, szélén megállok.
A hűvös magánnyal már régen megbékéltem,
ahogy a hajléktalan, szélfútta otthonával,
kinek az idő egy napon térde elé roppan,
fagyot lehel, s véle betakaródzik a szenvtelen vég.
De valami… mögöttem, felettem, alattam….
taszít és húz…. mígnem egyszer szorosan magához ölel.
Hangtalan vezekelek, józanul, ébren ,
akarattalan álmomban: csoda tér színek
villannak, játszom a bűvös fénnyel …és folyvást veszítek…
Mert ,, Írva vagyon ..,.”
Sokad íziglen megvesszőz az ősök kemény keze.
Tudom…kaptam, amit kaptam…
,őrzöm híven,mint elhagyott leány , végtelen szomorú titkát, mit
soha senkinek se mond… csak vár….
..
Egy napon elfogy az utolsó morzsa is…
akkor vissza nézek…egyszer… valamikor…voltam.