Háló

Megtekintve: 54 alkalommal

Kéretlenül….

                                                       Kavargó  gomolygásból válogatom

                                                  a tollhegyre méltót, mint  anyám hajdanán

                                                      a sárga fényű konyha asztalán    

                                                             az olcsó rizsszemeket.

                                                 A ma lesöpri súlyos kezével a míves szót,

                                                         agyamban éket  feszít, éget,

                                                            különös formába forr,

                                                      betű – ábrát szül a kerengő  fény.                                                      

                                                Kényszer, hogy ne fájjon annyira a szorítás…..

                                              maradjon  fenn a rostán,mint  sárguló aranyrög.

                                                 Az egyedüli hang, dallam,tiszta,hullámzó                                                          

                                                     izzásában csakis én fürdöm.

                                                         Levedlettem minden sarat, átkot,

                                                    mint sav a fém hidegébe, belém marták végleg

                                                                      a gyötrő igazságot.

                                                 Már nem lázongok. Tudom, hordoznom kell…

                                      Mélység sem taszít, lenézek, szélén megállok.

                                                 A hűvös magánnyal  már régen megbékéltem,

                                                   ahogy a hajléktalan, szélfútta  otthonával,

                                                   kinek az idő egy napon  térde elé roppan,

                                              fagyot lehel, s véle betakaródzik a szenvtelen vég.  

                                                   De valami… mögöttem, felettem, alattam….

                                            taszít és húz….  mígnem egyszer szorosan magához ölel.

                                                    Hangtalan  vezekelek, józanul, ébren ,

                                                  akarattalan álmomban: csoda  tér színek

                                       villannak, játszom a bűvös fénnyel …és folyvást veszítek…

                                                           Mert  ,,  Írva  vagyon ..,.”

                                         Sokad íziglen megvesszőz az ősök kemény keze.

Tudom…kaptam, amit kaptam…

                                 ,őrzöm híven,mint elhagyott leány , végtelen szomorú titkát, mit

                                                    soha senkinek se mond… csak  vár….

                                                                                                                                            ..                               

                                                 Egy  napon  elfogy az utolsó morzsa is…

                                      akkor  vissza nézek…egyszer… valamikor…voltam.

Vélemény, hozzászólás?