Háló

Megtekintve: 42 alkalommal

Háborús pillanatok

Amikor úgy feküdtem le aludni, hogy anyám összeszedte a késeket, becsavarta egy konyharuhába és az ágya alá tette, hátha jön a Vince,remegtem a félelemtől. Nagy fekete madárként takart be az éjszaka, minden szárnycsapására megébredtem. Vince anyám öccse volt, nyugodt, megbízható alkoholistaként ismertem, nem tudtam elképzelni, hogy jön és elmetszi a torkunkat , de mivel anyám ezt mondta, elhittem. Reggel kicsomagolta a batyut és egyenként a helyére tette a tartalmát, egy kivételével. Két kövér karéjt szelt vele, megkente margarinnal, szalvétát göngyölt rá és berakta az iskolatáskámba. Vince nem jött sem akkor, sem máskor, csendesen a halálba itta magát. Ahogy haladtak előre a naptár lapjai, anyám elméje folyton erősebb kényszerképzeteket gyártott. A húgom volt a zongorista, én a dobos. Ők valós személyekként élték az életüket, a falubeli vendéglőben ütötték a ritmust szombatonként a mulatós népeknek. Fogalmuk sem volt arról, hogy egy kedd délután anyám által átköltöztetett személyiségük, két kisgyerek alakjában ölt testet, és menekül eszeveszett iramban a község határában lévő fasor felé. Pedig rohantunk, hisz kergettek. Igaz, senkit nem láttam, de mivel anyám mondta, biztosan úgy volt. Kifulladva értünk a kiserdőhöz, ott megálltunk. Anyám meggyőződött róla, hogy nem követett bennünket senki. Megfordultunk és hazasétáltunk. Aztán pár év múlva komolyodott a helyzet. Én lettem a közellenség. A városban kaptam munkát. Ritka csemegének számított a gesztenyepüré. Áttetsző műanyag tálkákban árusította az egyik cukrászda, vettem belőle. Örömmel vittem haza. Anyám nem engedte megenni a húgomnak, azt kiabálta, hogy biztos ciánt tettem bele, hozzá ne nyúljon, mert meg fog halni tőle. A biztonság kedvéért, be is zárta a nagyszoba sárgult ajtaját előlem, ahova elbújtak. Ez rosszabb volt, mintha jött volna a Vince. Igaz, pár hónap múlva én menekültem előle, szegényem a kenyérvágókéssel üldözött, a lépcsőházban a falnak csapódtak a cipőtalpaim, tüdőm kapkodó lélegzetvételei hörögtek utánam. Az utcai telefonfülkében leltem menedékre. Sejtfalként ölelt körbe a piros burkolat, mint egykor anyám méhe. Aztán jött a mentő. Elvitték. Többnyire mindig ez történt. Kisebb, nagyobb időközönként tért vissza. Aztán mikor már teljesen felnőtt lettem,nem engedték többet haza. Bezárták egy nagy házba, ahol rácsok kulcsolódtak az ablakokra.
Kivéve egyet. Az pőrén tekintett a világba. Anyám megtalálta.

Anyám azt mondta, hogy amit tudsz, azt nem vehetik el tőled. Talán ezért tanított meg ölni. A szárnyasoknak mindig, csak a lábát kellett fognom, addig szorítani, míg mozognak. Aztán egyszer megint hátrahívott a melléképületek mögé, a kukoricagóré mellé. Ott volt a kivégzőhely. Jókora farönkön hasogattuk a fát télen. Ugyanazon történt a nyakazás is.
Anyám kezembe adta a kést és a csirkét.
-Addig előre ne merj jönni, míg él! – mondta hidegen. Azzal otthagyott.
Bámultam az állatot. Hártyás szemekkel pillogott rám. Undorodtam a szagától, a tapintásától, a csőre formájától, az egész lényétől. Tízéves voltam. Letettem a kést és fogtam a kisebbik baltát, azt jobban elbírtam.
Aznap nem ettem ebédet, de a többiek igen.
.

Vélemény, hozzászólás?