Téli kontraszt
Vasárnap reggel. Komor hangulatban ébredek, rosszul aludtam, s az elmúlt hét munkahelyi gondja-baja még mindig nyomaszt… hiába, nagyon a lelkemre veszek mások által megszokott visszás dolgokat. Tudom, nem kellene… mégis. Vasárnap lévén, a közeli tóra szándékozom kilátogatni. Egyrészt, hogy valamelyest kifújjam magam, másfelől halat szeretnék fogni… Nagyon elkelne valamiféle sikerélmény! Az előttem lévő jó három kilométernyi „túra” kerékpárral, bizonyára lehűti majd forrongó indulatom. A dermesztő hideg talán kitisztít belőlem minden rossz ízt, keserűséget. Kora téli metsző hideg. A tündöklő, tiszta, kék égen kívül minden más piszkosnak, bemocskoltnak és kilátástalannak tűnik. A kerékpárra felpakoltam a szükséges felszerelést. Feleségem kikísér a kiskapuig. Növendék német juhász kutyám lépéstávolságból várakozva les felém. Borostyánszín szemében látom a néma kérést, aminek nehezen tudok ellenállni, de erőt veszek magamon, mégsem viszem most ki a tóra. Nagy szükségem van arra, hogy munkahelyemmel kapcsolatos gondolataimat higgadtan tudjam magamban elrendezni. Legalább is ebben reménykedem. Szárazon koppanva csapódik a kapu mögöttem. A tó előtti aszfaltút hosszú lejtőjén nekiengedem a kerékpárt, és máris száguldok lefelé, akár a szél… Azonban a bevezető hepe – hupás kocsiúton erősen kell nyomnom a pedált. Zihálok. /Le kellene már végre szoknom a dohányzásról… sokat, túl sokat szívok mostanában./ Leszállok a nyeregből, inkább tolom a drótszamarat.
Senki sem írt be a bódé falán a naplóba. Ugyan kinek jutna eszébe kijönni ide? Havazást mondott a rádió, aminek csak keveset szabad hinni… Az utóbbi időben egyre inkább… Ez nem csak az időjárás-jelentésre vonatkozik… Egyedül vagyok. Jólesően simogat a lombot vesztett füzek, akácok között pihenő csend… mindenkori jó barát, akárcsak a tó párát lehelő vize. Körös – körül, a fehér dérkabátos dombok ölében megpihen egy szusszanásnyit a tél, mielőtt tovább ballagna, halat, csukát fogni invitál, a gát előtti meredély mély vízében.
Belehuhogok markomba és szerelek. Hajlékony üvegbotom hamar dobásra kész. Gondolataim észrevétlenül váltanak, szelídebb hullámú vizekre, mélyükben rejtőző halakra. Cselekvésem, akár ösztönös is lehetne. Megérzések vezetik kezem, messze elsuhan a kis kanálvillantó, belecsobban a mély víz feketeségébe kis fénylő szikracseppeket szórva szerteszét, hogy azután ismét a hallgatag sötétbe merüljön… Túl a sokadik dobáson, lassan alábbhagy a várakozás izgalma. Igazából nem is a zsákmányolás hívott ide. Persze jó lenne fogni valamit, mindegy mekkorát…pusztán csak az öröm, kellemes izgalom miatt, amire mostanában igencsak nagy szükségem lenne. Távoli kis reménysugárként a hétfői nap ígérkezik. Szabadságot vettem ki és a közeli fazekas üzembe látogatok. / Főnököm félrehívott a múlt héten és látva rosszkedvemet, csalódottságomat, ami a fizetésemelés elutasítása miatt ért, halkan javasolta a szerinte „pontosan nekem való” munkát. / Soha még nem láttam ezt az ősi, kézműves mesterséget, de valamilyen benső megérzés azt súgja, a mostaninál jobb lenne a kétkezi kenyér kereset. Jól rajzolok. Hogy mégsem ez irányú pályára kerültem… nos nem rajtam múlott… Képek, vonalak, színek maradnak meg bennem, ráérzek a lelket megérintő dolgokra, talán az agyaggal is elboldogulok majdan valahogy…?! Bent a vonalárok szélénél valami ráakaszkodik a villantóra. Berántok. Megvan! Egyszeriben súlya lesz a botnak. Igyekszik befelé a hal… egyenletesen viszi a zsineget. Eközben a súlyát latolgatom: kettő, vagy inkább több kilós lehet…? Feszes idegeim kissé fellazulnak, élvezem a küzdelmet, a vizet hasító szálat, a csuka hirtelen fordulását. Számítok fajtájára jellemző, sokszor látott akrobata szaltójára.
Mégsem így történik. Egyszerűen leakad a hal, s leengedek, akár egy feszes léggömb. Csalódottan tekerem az orsó karját…már kiemelném a villantót és amikor a levegőben lóg a kanál, villanás… egy alulról kitámadó kölyökcsuka gyors mozdulattal leharapja. Az alig néhány közül a legjobbat! Meglepetéssel vegyes bosszúság.
Haragom elillan, a sűrű pára felissza…talán nem is volt… a csuka meg nagy veszedelemtől menekült meg, boldog…legalább ő….Rezignáltan szerelek. Mire végzek, szállingózni kezd a hó. Nem is vettem észre az ólomszürke fellegeket. Puha csendben csobban a villantó…A lágyan aláhulló pelyhek megenyhült levegőben utaznak lefelé, vásott kabátomra szállnak. Amíg legtöbbje elolvad, néhány kihívóan tartja magát, mutatván: akárhogyan is enyhült meg az idő, mégiscsak tél van. Visszavonhatatlanul. Nyugatról a kaposszekcsői szőlőhegy borongó pincéi felől sűrűbb, sötétebb a felhő. Ha lehet, még mélyebben hallgat a tó felett a csend. Hasonlóképpen, mint karácsony estéjén, amikor is a faluban puha neszek zizzennek, a kéklő havon ( milyen szép tiszta kék tud lenni a tél havas estje…) a várakozás szelíd izgalma járkál óvatosan, s halkan bekopog minden házba. Szegényekhez, gazdaghoz egyaránt…Ismételt dobásom messze száll. Most már >> akarok << halat fogni. Önkéntelenül is gyorsabban vontatom a műcsalit, időnként meg –megállva, elengedve, hogy csábítóan lebegjen. A gát meredélye előtt rándul a bot. Ráhúzok! Görbül a derék üvegnyél, s máris fárasztok, mámorosan, elfeledkezve a hóesésről, kezemet szorongató zsibbasztó hidegről…mindenről…
Kiló feletti, a méretet talán meg sem haladó a csuka. Könnyen a közelembe hozom a fáradt, alélt halat, amikor is a szemem sarkából megpillantom a halőrt: Orbán bátyámat. Ballag lefelé a gátoldalon és persze azonnal meglát. /Csak kijön az öreg ebben a cudar időben is.…ha másért nem, az avatatlan szemek elől jól elrejtett csapdáit felnézni. / Szándékom, hogy a halat visszaengedem, hiszen biztosan alatta van a méretnek, és mert ennél sokkal-sokkal szebbet akarok fogni, három, vagy négy kilósat. Ilyen kicsit még nem is fogtam…eddig. A heti két ragadozóhal / napi egy darab a kvóta / megfontolásra készteti az embert amúgy is. Lehajolok a kifáradt, alélt csukáért.
– Az megvan a méret! – kiált messziről az öreg halőr.
– Visszaeresztem – mondom – hiszen kicsi. Hadd nőjön! Talán lesz később szebb is…
– Hagyd csak! Méretes! –dörren rám szokatlan gorombasággal. / időnként megmagyarázhatatlan a horgászok iránti rosszindulata. /
– Más szegény ember örülne hogy, egyáltalán fog… – mondja borongó hangsúllyal, miközben sóvárogva nézi a halat. / Tehát innen fúj a szél! Alig két hét és itt a Karácsony. A vad beszerzése az öreg számára nem okoz gondot, ellenben a hal az már más dolog… ahhoz bizony nem ért annyira./
Előveszem a mérőszalagot. Talán odaadhatnám a halat…vajon elfogadná? De ez valóban méret alatti.
– Megnézi?! – emelem fel a halat, ám “ügyetlen vagyok” az csap egyet markomban és visszaesik a vízbe.
Dühösen toppant csizmájával.
– Fognom kellene egy csukát…akármekkorát…most nem számít a méret…- böki ki.
Kérdőn pillantok rá. Elnéz mellettem, valahová messze a fehéredő dombok mögé.
– Tudod beteg az asszony- mondja halkan.
– Megütötte a szél tegnapelőtt …az orvos kijött, megnézte, de nem hívott mentőt…úgyis visszaadnák, azt mondta…Most a fiam van vele…állandóan enne…folyton halat emleget…csukát. Te mindig fogsz csukát…?!
– Dobok még néhányat –mondom hirtelen elhatározással.
Soha ennyire nem akartam halat fogni. Nem szólok az öregnek, hiszen babonából sem ígérhetek neki halat, akkor egész biztosan nem sikerülne, azonban valami nagy- nagy akarás hatalmasodik el rajtam . Az idős közben némán felballag a faházhoz. Amint utánanézek, fáradt, nehézkes a járása. A rándulásra visszakapom pillantásom. Megvan! Keményen akasztok a csukának. Rázza a fejét, igyekszik szabadulni a horogtól… egyre közelebb hozom…alámerítek. Megvan! Pompás mintázatú csuka, amolyan három kiló, körüli. Nem kell aggódnom a méret miatt.
Gyorsan felbilincselem és jobb híján a mentőcsónak evezővillájához kötöm. Azonnal a mélybe merül.
Nem horgászom tovább, összepakolok. Egyszeriben a teljesség érzete tölt el. Jól érzem magam, könnyű léptekkel ballagok kerékpáromhoz. Sűrűn esik immár a szürke fellegekből a hó, s mint valami kicsiny madárkák, lágyan megülnek kabátomon a könnyű tollú pihék.
– Orbán bácsi! Van ott egy csuka a mentőcsónakhoz kötve. Méretes…
Kint az országúton, a lejtő aljában elém bukkanó látványtól alaposan meglepődöm. Kigombolt hosszú kabátban ballag velem szemben egy favágó cigány. Rozzant, szakadt kalap a fején, fekete fürtjeit zilálja a szél, ám ő erre fittyet hányva, ( dereka mögött keresztben – roma szokás szerint- hosszú nyelű balta ) szaporán lépdelve, vígan fütyörészik. Ez talán még nem is lenne szokatlan a mínuszok ellenére, ám szemem a lábára téved… majd leesek meglepetésemben a bicikliről. MEZÍTLÁB! talpal az istenadta.
Ugyan hol lehet az én nyomorúságosnak vélt helyzetem az övéhez képest? Lehet-e ennél kilátástalanabb és embert próbálóbb? Mi jöhet még számára ebben a cudar világban, amit végképp nem lehet tovább elviselni? Szemben énvelem, aki kerékpárral közlekedik és méghozzá passzióból horgászni jár, akár az URAK. Joggal gondolhatja: Ennek az embernek bizonyára van jó meleg otthona, gyermekei, munkája, és ugyan mi más kell még ehhez a kurtára szabott rövidke élethez …? Az élet, mindezek ellenére >> csakazértis << szép, igenis csodálatos. Hiszen odafent, mint megannyi fehér virágszirom hull hó, s mivel vele szemben nekem semmim sincsen, így hát semmit sem kell féltenem… és ráadásul dörömböl mellkasomban az életerő. A gond, bánat, előbb –utóbb úgy is elszáll, mint ahogyan a gondűző füttyszó elszáll a pillanat mulandóságában. Hát akkor miért is kellene búsulni, töprengeni mások gőgös hitványságán? Hát fújjon csak az a randa hideg téli szél!…
Tova ballag mögöttem a látomás. Mert az ilyen nem lehet más, egy keményebb ránc az ember arcán, amit a múló idő még mélyebbé tesz, belevési magát az ember bőrébe, majd esztendők múltán árokká mélyül Bizonyság, hogy nem maradhat „padlón” az ember és valahol mégiscsak lennie kell kiútnak. Talán mindez a reményt jelenti? Bizonyára. Igen, így lehet.