Háló

Megtekintve: 21 alkalommal

Kuvik

Kilépett a halott fák ágai közül, megrogyott térde kereste a biztonságot. Szoknyáját megtépázta a szégyen, és vérrel öntözte a kifakadó állati ösztön.
Szerette az erdőt, énekelve lépte földjét kicsi gyermekkora óta.
Most minden surrog, nyálas.
Minden hangos, minden vérerecske, viszik az üzenetet: az idegen test behatolt. Behatolt és pusztított. Megölte lányságát. Asszonnyá nyomorította.
Megölte az erdőt, a fákat, a lépteket.
………
Ő volt az idegen test.
Térdig eresztett nadrágja felkavarta bűntudatát.
Szép volt a lány. Virágok játszottak hajában.
Két kezét a félelem görcsölte szoknyájára.
Elrohant, messze jár.
Visszajön.
Holnap visszajön!
………
A leányban megérett a szakadás, érezte húsa rothadó bűzét.
Nem hallott és nem ismert senkit.
Az erdő, mi elárulta, szúrós ágain az ő vérét hintázta.
Csak a legény járt a fejében.
Nem alszik, ébren álmodik egy házikóról, az erdőszéli kis szőlőskert nádtetős falairól. Ott él a halál.
Ami megkívánta őt, ami eltépte őt, amitől rothad a húsa. Ott él és várja.
Várja a leányt.
És a leány megy. Cipője mély nyomokat hagy az út megriadt porában.
Kosarában gyertya, tűzszerszám, vád és gyűlölet szívében.
Istent sem ismer.
A kis fehér házikó megbillen a leány látványától, kontyos oromzatára kuvik épít fészket.
Ajtaja nincs a háznak, a legény még azon az éjszakán leakasztotta.
Sötétben ül asztalánál, kezében pohár összetört darabkái. Figyeli a kézfején csurgó vért. Így csurgott a leány vére is az ő ágyékáról azon a elgyötört éjszakán.
Tudja, hogy jön, érzi minden porcikájában.
A leány belép, kopog a cipője, szoknyája mocskos, ráncos, arca tűzpiros.
Gyönyörű.
Kezéből a földre ejti a kosarat. A gyertya kigurul fűzfa-fonott hajlékából, árnyéka a kemence melegébe rejtőzik.
A leány magához öleli a halált, szeretné érezni minden sóhajtását.
A gyertya lángja felcsap a nádtetőig, megperzseli a kuvik tollba álmodott gyászruháját.
A leakasztott ajtó bedől a semmibe.

Vélemény, hozzászólás?