Háló

Megtekintve: 21 alkalommal

Október végén


Egy reggel mikor a Nap maga is fázott,
magára húzott egy puha felhőkabátot.
Ma nem csinálok semmit, elnyújtózott lustán,
de egy kósza sugár kibújt a felhőkabát ujján.

Sietve elindult tékozló útján,
hogy megpihenjen a szőlőhegy kútján.
Megvárja, meglesse, a hegy szépséges lányát 
és melengethesse, libabőrös hátát.

Ím, itt is van már, vállán kopott kabát,
a víz tükrében gyorsan megnézi magát.
Ekkor megakad a szeme a kósza sugáron,
mosolyogva lazít a kopott kabáton.

A sugár se rest, besurran a résen,
végig szalad a hófehér vállon két puha kézen.
Felkapaszkodott, két gyönyörű hegyre,
mely nem volt más, mint a lány rugalmas keble.

Két rózsabimbó csalogatva hívta,
s a lány illatát mélyen magába szívta.
Részegen folytatta végzetes útját,
vágyódva kereste a szerelem kútját.

Simogatva kószált két kerek dombon,
bódultan andalgott, mámorító combon.
Végre fáradtan egy selyemrétre tévedt,
párás tekintete messzeségbe révedt.

Azon gondolkodott, ő csak hívatlan vendég,
látja hogy a Nap elhagyni készül a felhőmentét.
A rét közepére egy forró csókot lehelt,
kibújt a kabátból és újra útra kelt.

Nyugat felé menet várta már Badacsony,
gyorsan végigszaladt, az orgona sípokon.
Szomorúan búgtak a bazaltorgonák,
messzire hallatszott a kései szerenád.

Ócska kabátját a lány szorosabbra húzta,
könnyes tekintetét, a bukó Nap szemébe fúrta.
Észrevett egy fürtöt; szegény, milyen árva...
Látja a sugarat egy szőlőszembe zárva.

Vélemény, hozzászólás?