Háló

Megtekintve: 68 alkalommal

Meggymagnyi

Felkel, de benne a vér is csak támolyog.
Az ébredő szél egy dalfoszlányt lenget,
egyik fülén be-, másikon kicsorog.
A kósza dér tónustalan testébe harap.
Derűre borús lesz a reggel és meredt,
tagjaira ólmos súlyként nő a nap.

Ó gyermeki szénafürtjeit
tán az idő sárga foga rágta meg.
Ajkán visszamorog a tegnapi lé,
a falat támasztja arccal lefelé,
szúrja orrod,
szemed.

Előre köszönő tekintete
egy mohó rettenet.
Szikkadt torka-keserve
gégéjén kigördül,
megremeg,
éget…

Világra vak szeme
nem látja a véget,
múltja az enyészet,
háttal virraszt benne
meggymagnyi lélek.

Vélemény, hozzászólás?