Tükörjáték életre, halálra
A nő magába roskadva ült a magas sziklaszirten. Kihalt az egyébként forgalmas hegytető, a kirándulók ilyenkor már alszanak; neki nem jött a szemére álom, felmászott kedvenc helyére. Gyakran járt ide, amikor reménytelennek érezte jövőjét. Csípős volt az idő, vékony kabátján átfújt a szél, reszkető karját keresztbe fonta. Szüksége volt egy kis csendre, távol a világ zajától. Szeretett egyedül lenni gondolataival, most senki nem zavarta nyugalmát – legalább utoljára nem –, ám hamar rájött, hogy téved, zaj ütötte meg a fülét. Ki járhat erre éjnek évadján? Körülnézett, csak reccsenő gallyak jelezték, lehet valaki a közelben, ám hiába meresztgette szemét, egy teremtett lelket sem látott. Biztos képzelődik, szorosabbra húzta magán a kabátot.
– Nézd, milyen szép! Vajon miért ül magányosan az éjszakában? – hallatszott tisztán csengő, kislányos hangon.
– Engem hívott – felelte egy reszelős férfibasszus.
– Ugyan, ne mondj butaságokat, miért akarna veled menni? Ronda vagy, félelmetes, semmit nem tudsz kínálni neki.
– Mert te talán igen? Nézz szét! Mi várna rá itt? Fenekestől felfordult a világ, az emberek érzéketlenek, mindenki csak magával törődik, szegénység van, fájdalom, fertő és pusztulás; mindent tönkretettek maguk körül. Megváltás vagyok számára.
– Kérdezzük meg tőle, melyikünket választja – javasolta cserfesen a kedves hang.
– Jól van, legyen úgy, kislány, de előbb fogadjunk! Amelyikünk győz, egy évig átveheti a hatalmat.
Ebben maradtak, majd a sziklához léptek, megálltak a pereménél, közvetlenül a nő mellett. Először nem mutatták magukat, csak némán figyelték, ahogy felkapja fejét, amikor megérezte, hogy nincs egyedül.
– Van itt valaki? – kérdezte bizonytalanul, erre felfedte kilétét a két alak. A bizarr látványtól felocsúdott egykedvűségéből, ilyen össze nem illő párossal még soha nem találkozott.
A lány fiatal teremtés, alacsony termetű, karcsú szépség, ilyenek lehetnek a mesebeli tündérek; hullámos, szőke haja háta közepéig ért, színes virágokkal tűzdelte tele, amikor megrázta fejét, a belőlük áradó illat betöltötte körülötte a levegőt; angyali arca mosolytól volt bájos, azúrkék szeme drágakőként csillogott a sötétben. Hosszú ruháját megvilágította a telihold, bársonyos színeivel hullámzott, és ahogy lebegtette a szél, hozzásimult testéhez, kidomborította annak lágy vonalát; kezében gyöngyökkel díszített táskát szorongatott.
Társa jóval idősebb, meglett korban lévő magas, szikár férfi, haja csutakra nyírt, megviselt arcát mély barázdák szántották; grafitszürke öltözéke és szakadt tarisznyája illett komor tekintetéhez, melyből tekintélyt parancsoló hidegség áradt; amikor a nő felemelte fejét és belenézett, csontjáig hatolt fagyos pillantása.
– Kik vagytok? – kérdezte tőlük.
– Engem még nem ismersz, ám nevemen szólítottál, eljöttem érted. Én vagyok a Halál – válaszolta először a férfi. – Add a kezed, mehetünk! – és már nyújtotta is felé csontos ujjait.
– Én az Élet vagyok – mutatkozott be a lány. – Azt hiszed, ismersz, ám csak felületesen, mert soha nem látsz eléggé a dolgok mélyére, nincs bátorságod őszintén szembenézni velem. Tényleg el akarsz taszítani magadtól úgy, hogy még nem is fedezted fel igazi arcomat? Pillants rám, milyen szép vagyok! – és perdült egyet, megvillantotta bájos mosolyát.
– A szépség mulandó – felelte a nő lehangoltan.
– Ebben tévedsz. A valódi szépség örök, soha nem múlik el. Mi nem láthatjuk, másokban tükröződik.
– Én is szép vagyok – szólt közbe a Halál. – Sokan megváltásnak érzik, amikor találkoznak velem – és komótosan leemelte válláról szakadt tarisznyáját. A nő érdeklődve figyelte, vajon mit hordoz abban az ócska szövetmaradványban.
– Mire készülsz? – kérdezte tőle kíváncsian. A Halál egy ideig kotorászott, majd elővett egy tárgyat. Piszkos üveg volt, szögletes fekete ráma vette körül, tükörnek tűnt, ám alig lehetett felismerni, annyira elhasználódott. Rálehelt, végighúzta rajta könyökét néhányszor, majd a nő elé tartotta. – Mit látsz? – kérdezte mézes-mázosan. Mindent bevetett, nem akart veszíteni.
– Egy maszatos arcú, összetört nőt, kócos hajjal – érkezett a tétova válasz.
– Ez nem elég ahhoz, hogy magammal vigyelek. Nézz bele jobban abba a tükörbe! Találsz ott mást is, csak nyisd ki a szemed! – és amint engedelmeskedett a parancsnak, megrémült attól, amivel szembesült. – Mondd tovább! – utasította a Halál.
– Nem merem – nyöszörgött a nő.
– Mondd! Ha elég bátor voltál, hogy hívj, akkor szedd össze magad, kezdd el, utána menni fog! – a Halál már előre dörzsölte tenyerét.
– Egy nyitott tölgyfa koporsót látok – folytatta. – Világít a fehér szemfedél, egy fiatal férfi fekszik benne. Szép az arca, mosolyog, nincs rajta szenvedés nyoma. Lezárt szemhéja alatt nem látszik meleg, őzbarna szeme, pedig szeretném, ha rám nézne. Vonzza tekintetem.
– Folytasd!
– A koporsó mellett rokonok. Csak halk zene szól, és néha egy-egy zokogás töri meg a síri csendet. Gyermekeim megrendülten, lehajtott fejjel állnak, én nem érzek semmit, csak ürességet. Bámulom a koporsóban nyugvót, hosszú ujjai most gyermekien rövidnek tűnnek, összekulcsolt keze fekete öltönyén pihen, rózsafüzér fonja át; soha nem szerette az öltönyt, a nyakkendőt sem, mégis rákényszerítettük. Csak az vigasztal, hogy zakója zsebébe csempésztem kedvenc Fender pengetőjét. Nem tudott meglenni nélküle, sokat gitározott, mindene volt a zene. Ellenőrizném, nem csúszott-e ki, de tehetetlen vagyok, nem érinthetem. A ravatalozó ajtaja nyitva, kint gyászruhás embertömeg, szemerkél az eső. Ki nem állhatom az esőt, mindig elmossa a jókedvemet, most egyébként is magamon kívül vagyok.
– Ki az a szép férfi?
– A férjem. Te vitted magaddal – mondta a nő vádlón, eleredtek könnyei.
– Igen, emlékszem rá, pedig sok éve történt. Mindenkire emlékszem. Ő hívott, én engedelmeskedtem. Azt mondta, nem akarja, hogy lásd a szenvedését, ám most te szenvedsz, emiatt neked is jobb lesz, ha velem jössz.
– Ne hallgass rá! – rimánkodott az Élet. – Mindenáron győzni akar. Velem kell tartanod, meglátod, érdemes, csak nézz bele az én tükrömbe is! – azzal kigombolta gyöngyös kistáskáját és elővett volna belőle valamit, ám a Halál nem engedte.
– Még nem végeztem! – förmedt rá, amikor kinyitotta száját, szinte megdermedt a levegő. – Miért akarsz velem jönni? – szegezte neki az újabb kérdést.
– Azért, mert céltalan az életem, akármihez kezdek, nem sikerül.
– Jó alany vagy, könnyen elbánok veled – vigyorgott kajánul, előtűntek sárga fogai. – Meséld tovább!
– Valószínűleg eltelt egy óra, mert bejön két ember, lezárják a koporsót. Hangtalanul, néma kegyelettel próbálják csavarni a szegecseket, ám számomra fülsértő ez a zaj, az agyamig hatol. Ájulás környékez, mély levegőt veszek, nehogy elvágódjak. Nem mutatom a gyerekek előtt, mennyire összeroppantam, tartom magam, mások nem érdekelnek; szorongatom a zsebkendőm. Apa olyan szép, hogy legszívesebben hazavinném – hallom kislányom leheletnyi hangját.
– Folytasd!
– Kimegyünk a ravatalozó elé, kétoldalt sorakoznak a kegyelet virágai. Zenészek és barátok tartják a lámpásokat, nem merek rájuk nézni. Az esperes gyászbeszédet mond, alig tudok figyelni. Mellettem két gyermekem, egymásba kapaszkodunk. Szemem kiszáradt, nem jönnek könnyek, már mindet kiontottam az elmúlt tizenegy hónap alatt. Felhangzik a dal, mely közös felvételünk az egyik zenekarral – „Mondd, milyen az élet ott, túl a kék égen?” –, és amikor felsír a torzítós gitár szólója, a felhők szétszélednek, mintha színpadszerű rendezés lenne. Magam előtt látom az ereje teljében lévő férfit, a zenészt, ahogy átszellemülten nyúzza a húrokat, felemelem a fejem, egy halvány mosolyt küldök az előbújó nap felé.
– Velem kell jönnöd, minden okod megvan rá! – hajtogatta a Halál. – Van még előtte mondandód?
– Elindulunk a kiásott nyugvóhelyhez. Alig tudok vánszorogni Szent Mihály lova után, de minden erőmet összeszedem. Anya, tizenhárom évesen felnőtt férfi lettem – visszhangzik bennem fiam reggeli megállapítása. Hatalmas tömeg követ bennünket, érzem a rokonok, barátok, ismerősök támogató jelenlétét, sugárzik belőlük a részvét. Körbevesszük a sírgödröt. Centiről centire eresztik le a koporsót. Még egy utolsó pillantással megsimogatom, majd gépiesen egy marék földet dobok rá. Négy férfi lapátolni kezd. Hiába óvatosak, a rögök fülsiketítően zuhognak, amíg teljesen el nem fedik. Bármit megtennék, hogy visszahozzam.
– Jól tudod, hogy onnan nincs visszatérés, ám követheted. Gyere! – vágott közbe türelmetlenül a Halál. – Már nem tudsz semmit tenni.
– Meg akartam menteni – folytatta a nő –, nem hittem az orvosoknak. Azt gondoltam, győzni fogunk. Vigyáztam rá éjjel-nappal, alig aludtam, odaadón ápoltam, minden követ megmozgattam, mégsem sikerült, nem volt hatalmam a gyilkos kór felett.
– Mit látsz még a tükörben?
– Azt a tekintetet, amellyel elköszönt tőlem, csak akkor még nem tudtam, hogy az lesz az utolsó egymásra nézésünk. Sokat gondolok rá. Mindig meg akartam felelni neki, még most is, de nem sikerül, mindent elrontok.
– Önmagadnak felelj meg! – szólt közbe az Élet. – Akkor mindenkinek megfelelsz, mert felismered értékeidet és magabiztos leszel.
– Nincsenek értékeim. Nem teremtettem semmi maradandót, haszontalan vagyok. Még arra sem voltam képes, hogy teljesítsem férjem fontos kérését.
– Mi lett volna az? – kérdezte a Halál.
– Nem akarta, hogy kórházban érd utol, ám ezt is elrontottam, illetve te léptél közbe türelmetlenül, nem vártad meg, amíg hazaengedik.
– Ebben tévedsz! Amikor az utolsó napon látogatás után elköszöntél tőle, könyörgött, hogy minél előbb jöjjek érte, ne kelljen a tusáját látnotok. Nem mondtam nemet, szeretem a munkám. Van még valami?
– Igen – és megeredt a nő nyelve. – A munkahelyemen is gondjaim támadtak, mert kiálltam az elveim mellett. Hiába volt igazam, nem kaptam támogatást, szinte teljesen magamra maradtam. Elveszítettem lábam alól a talajt, senkinek éreztem magam, minden összedőlt, amit addig felépítettem. Úgy érzem, nem ezt érdemeltem. Mindig igyekeztem élen járni, ráadásul a munkám tartotta bennem a lelket, miután egyedül maradtam a gyerekekkel. Tönkrementem, romokban hevertem – sárosan, mocskosan –, és nem volt, aki felsegítsen, mert egyszerűbb homokba dugott fejjel nézni a világot. Voltak jóakaróim, ám sajnálattal nem lehet kijutni a gödörből.
– Miért hagytad magad?
– Túl gyenge voltam, hogy szembeszálljak. Inkább bezárkóztam, otthon kisírtam magam. Elmenekültem a probléma elől, feladtam, legyenek boldogok. Láthatod, hogy semmi értelme az életemnek. Nem vagyok jó harcos, nem tudok küzdeni, önmagamért még annyira sem. Amióta meghalt a férjem, nem volt egy normális kapcsolatom; nem bíztam senkiben, mindenkit elüldöztem magam mellől. Hiányzott az ölelés, mégsem engedtem a közelembe senkit. Éjszaka álmatlanul forgolódtam, kivert a veríték, sokszor gondoltam rád, hogy eljöhetnél végre értem, ám hiába vártalak, nem vettél komolyan.
– Itt vagyok. Gyere velem, máris mehetünk! Úgy látom, valóban nincs miért élned – érintette meg a Halál a nő vállát, határozott mozdulattal maga felé húzta.
– Várj csak, barátocskám! – lépett elé a törékeny kis Élet, és toppantott egyet apró lábával. – Nem ebben állapodtunk meg! Én még nem kérdeztem – és elővette gyöngyös kistáskájából a tükrét. Egyszerű darab volt, világos fakeretben, üvege kristálytisztán csillogott, a hold sugara fénykarikákat rajzolt köré. A különleges látványtól elakadt a nő lélegzete, mozdulni sem tudott.
– Ez az én mindent mutató tükröm, pillants bele! – tartotta arca elé a lány kedvesen. – Mit látsz?
– Egy maszatos arcú, összetört nőt, kócos hajjal – felelte szórakozottan.
– Töröld meg a szemed, utána nézz bele újra! – és egy gondosan összehajtott zsebkendőt nyújtott át neki. Felitatta vele könnyeit, majd maga felé fordította a tükröt.
– Ne csak a szemeddel nézz, a gondolataiddal is! Na, mit látsz? – kérdezte reményteli várakozással.
– Három maszatos arcú, csillogó szemű embert. Pincét takarítok a gyerekeimmel. Kutatnak a lim-lomok között, én tanácstalanul huppanok le a kivénhedt kanapéra, annyi a kacat. Évtizedek óta gyűjtögettem, hátha még hasznukat veszem, és egyébként is, minden tárgyhoz fűződik egy-egy különleges történet. Semmit nem dobtam ki. A fiam elővonszol egy monstrumot a hátsó sarokból.
– Anya, ez mi? – értetlenkedik, miközben hasát fogja a nevetéstől.
– Ez egy régi olajkályha, még akkor fűtöttünk vele, amikor a mamáéknál laktunk. Nem szeretném kidobni, ilyenhez már nem lehet hozzájutni.
– De minek ez neked, anya? Soha nem fogod használni, csak foglalja a helyet. Nem érünk a végére, ha mindent meg akarsz tartani. Maradj a kanapén, mert ha te is pakolsz, inkább szaporodnak, mint fogynak a fölösleges holmik! – felesel viccesen.
A lányom kiborít egy hatalmas nejlonzsákot, régi ruhák szóródnak szét a betonon, máris ruhapróbát tart, illegeti magát. Fiamnak a könnyei is potyognak, annyira kacag.
– Olyan vagy, mint anya, semmitől nem tudsz megszabadulni. Használhatatlanok már ezek a rongyok, tegyük a lomtalanításra szánt vacakok közé! – kikapja kezéből, a zsák tartalmát az egyre terebélyesedő kupac tetejére szórja. Vitatkoznak, ugratják egymást, mint a jó testvérek általában.
– Jé, találtam plüss figurákat! – örvendezik a lányom. – Ezekkel aludtunk, amikor kicsik voltunk. Itt van a piros kutya, a lila boci, a panda és a többi állatka. Anya, nézd, előkerült a gyerekkori macid is! Még mindig ugyanolyan az illata. Ezeket ki ne dobjuk!
– Ugyan, mihez kezdesz velük? Csak foglalják a helyet – értetlenkedik a fiam. Igazi férfi, másképp gondolkodik.
– Elviszem a gyermekotthonba, jó lesz a kicsiknek. Odavannak az ilyen figurákért, főleg Antonió. Imádom, ő a legcukibb kisfiú, akit valaha láttam.
– Nana! Az én vagyok! – vigyorog öccse. – Anya, ne nevess ki, te is így gondolod! – és vág nekem egy grimaszt. Erre elnevetem magam, vége a komolyságnak.
– Mert van is miért – jegyezte meg az Élet. – Tehát nevető arcokat látsz a tükrömben, ez jó!
– Igen, mindhárman nevetünk, ám ez nem mostanában volt.
– Nem szoktál nevetni?
– Szoktam, de mindig marad egy kis felhő, ezeket nem vagyok képes elhessegetni. Akit a tükörben látok, már nem én vagyok, csak az emlékeim. Gyerekeim a maguk útját járják, idejét sem tudom, mikor kacagtam utoljára igazán, belülről jövőn.
– Nem szeretnek téged?
– De, nagyon szeretnek, támogatnak. A lányom állandóan aggódik értem. Amikor nem veszem fel azonnal a telefont, képes expedíciót szervezni megmentésemre. A fiam komoly férfiként áll mellettem, olykor helyre teszi a fejem. Ő vitatja ezt – mosolyodik el a nő. – Azt mondja, csak szeretné, mert konok vagyok. Felneveltem őket, mindketten sikeres emberek, nem akarok terhükre lenni, saját életük van. Nem lehetek állandóan a nyakukon.
– Gondolod, hogy terhükre lennél? A tükör önfeledt nevetést, szeretetet mutat. Ez nem elég neked?
– Igen, a szeretet kölcsönös, ám hiányérzet gyötör. Egyedül kellene boldogulnom. Teljes életre vágyom, valami újra, amilyen eddig még nem volt, mert örök álmodozónak születtem. Valószínűleg bizonytalanságom és maximalizmusom miatt futottam eddig zátonyra. Szükségem lenne valakire, akihez kötődhetek, akit megölelhetek, aki vigyáz rám, akivel tökéletes harmóniában létezünk, aki mellett nőnek érzem magam. Igen, ez hiányzik, mert jó nőnek lenni, bőrömön érezni a szerelmes férfi ujjainak finom érintését. Idejét sem tudom, mikor voltam utoljára igazi nő. Olyanra vágyom, ami ebben a korban már nem létezik, és – az igazat megvallva – nem is lehetnek kéréseim, hiszen mindent megkaptam tőled, ami boldoggá tehet egy embert. Innen nézve irigylésre méltó a helyzetem.
– Mégis a Halált hívtad, pedig ha vele tartasz, nincs visszaút, soha nem fogod megtudni, mi várt volna rád. Nézz rá erre a félelmetes alakra! Biztos, hogy rá van szükséged?
A Halál dühösen figyelte a beszélgetést, füstölgött magában. Nem akart veszíteni. Eddig nyerésre állt, de ez a kislány nagyon meggyőző tud lenni, keresztbe tesz neki, ha nem lesz résen. – Elég volt már a fecsegésből! – dohogott, el akarta tőle venni a tükröt. A lány felemelte fejét, azúr szeméből kék villámokat szórt rá, melyek egészen hideg szívéig hatoltak, szinte megbénult tőlük. Hátrahőkölt, némán várta a folytatást.
A nő elcsodálkozott a törékeny teremtés erején, harcias fellépésén.
– Nézz bele jobban a tükörbe! – és elhúzta finom kezét az üveglap előtt. – Mit látsz most?
– Magamat. A teraszon ülök, piros muskátlik vesznek körül. Rálátok a kertre, a hatalmas fűzfára, platánra, beárnyékolják az udvart. Szemet gyönyörködtető látvány. Néha szoktam ott verseket írni. Sokáig az volt a gyógyszerem, amikor elmenekültem a problémák elől, de már a múzsának sem kellek, kifogytam a történetekből.
– Nem fogytál ki a történetekből, most is elmeséltél néhányat. Azt is mondtad, hogy minden régi tárgyhoz kapcsolódik egy. Miért nem írod le ezeket?
– Ez már nem elég, több kell. Nem akarok híres lenni, ne úgy értsd! Teljes életre vágyom, amilyen többé nem lehet, annak véget vetett a Halál – és vádlón pillantott a szikár férfira, aki erre felhorkant.
– Mutatok valamit – szólt kedvesen az Élet. – Lazulj el, mert csak úgy láthatod meg a jövőt, ha beengeded! Tedd félre a gondokat!
– Megpróbálom – érkezett a bizonytalan válasz. Mély levegőt vett, belenézett a tükörbe.
– Mit látsz?
– Egy csodálatos tölgyerdőt és egy kis fehér házat, tornáccal – erre az Élet arcán huncut mosoly suhant át. – Imádom az erdőt, a hegyeket.
– És? Mondd tovább!
– A kis ház előtt van egy tisztás, a fű kusza, színes vadvirágok tarkítják, hajladoznak a szélben – erre a lány még jobban felderült. – Nézd tovább! Mit látsz még?
– A tisztáson egy asztalt, a színe alapján talán tölgyből készült. Azt hiszem, ül mellette valaki, de nem vagyok benne biztos.
Az Élet egy röpke mozdulatot tett a tükör előtt, mintha tisztítaná. Nem ért hozzá kecses ujjaival, épp csak elhúzta előtte, majd kíváncsian leste az eredményt.
– Egy férfi ül ott, elmélyed valamiben, úgy látom, ír. Rengeteg lap van előtte, talán teleírta már az összeset. Nem néz fel, nem vesz tudomást a külvilágról. Fehér pólójára árnyékot vet egy fölé hajló faág, fejét kalap takarja a napsugarak elől. Nem látok többet, pedig jó lenne – hunyorog.
– Emlékszel, mit mondtam? Ne csak a szemeddel nézz! Engedd szabadjára gondolataidat, engedd be a jövőt!
– Napszemüveg van rajta, ujjaival végigsimít deres, rövidre nyírt szakállán. Leteszi a tollat. Áthajol az asztal fölött, nyújtózik, el akar érni valamit. Egy gitár! – örvendezett a nő, felvillanyozta a látvány. – Elkezdi pengetni a húrokat. Nem hallom, csak mozdulatai árulkodnak. Jó nézni, egyszerre izgalmas és megnyugtató. Hopp, megtréfálja a szél, felkapja az asztalról a papírlapokat, utánuk nyúl, még időben, nem szóródtak szét. Hátha erre fordul – reménykedett. – Ki lehet ő? – törölgette szemét, ám hiába, a kép homályos maradt.
– Én látom az arcát is, de nem mutathatom meg – titokzatoskodott az Élet. – Meg kell találnotok egymást, ezt rendeltem nektek. Mindkettőtöknek jó lesz, hosszú évek óta vártatok erre. Annyit elárulok, hogy szeretni fogod az esőt, pedig tudom, nem repestél az örömtől, amikor a nyakadba zúdult. Bízz bennem!
– Jaj, ne! Ezt nem szabad hagynom! – berzenkedett a Halál, amikor észrevette a nő ajkán végigfutó könnyű mosolyt és átszellemült tekintetét. Ha így megy tovább, elveszíti ezt a csatát, egy évig nem lesz elegendő munkája. Közbe kell lépni, mielőtt késő lenne.
– Ne higgy a csalfa tükörnek, nálam van az igazság! Az Élet becsap, egyfolytában hazudik. Ez mind csak illúzió. Gyere velem! – sürgette.
– Kapaszkodj inkább belém! – biztatta az Élet, felé nyújtotta karját.
– Mit kínálsz nekem? – érdeklődött a nő a Haláltól.
– Ha velem jössz, megszabadítalak a földi pokoltól. Nem szenvedsz tovább, elmúlik minden fájdalmad, nem lesznek gondjaid.
– És te mit kínálsz? – fordult az Élethez.
– Én nem ígérhetem, hogy többé nem érzel fájdalmat, azt sem, hogy nem lesznek gondjaid, ám ha engem választasz, megmutatom neked, hogy szépségek várnak rád. Nézz rám, milyen gyönyörű vagyok! – és egy piruett kíséretében ragyogó mosolyt küldött bátorításul a bizonytalankodó nő felé, aki most már tanácstalanul állt, nem tudta, mitévő legyen.
– Adok neked egy ajándékot. Felbecsülhetetlen értéke van – és az Élet egy tollat nyújtott át neki. – Amit ezzel a tollal írsz, megelevenedik. Az irodalmat kapod tőlem és általa mindent. A művészet ölelésében folytathatod életed, szabad lélekkel, tiszta gondolatokkal, ebben nemsokára társra is találsz, csak légy bátor, figyeld a jeleket, melyeket küldök neked, mert nem hagylak el, veled maradok.
– Én győztem, mehetsz! Kapsz egy kis szabadságot – szólt oda magabiztosan a Halálnak. – Egy évig nem sok dolgod lesz.
A nő hazament, magához vette a tollat, jegyzetfüzetét, kiült a muskátlis teraszra, lázasan írni kezdett, egyre teltek az oldalak.
– Lemegyek a városba, hozok papírt, mert nekünk az Isten papírboltja is kevés lenne – szólt a férfi, feje tetejére tolta napszemüvegét.
– Mert állandóan teleírod az összeset! – incselkedett a nő.
– Te is! – nevetett a férfi.
– Vegyél gitárhúrokat, mert még sokat kell játszanod nekem!
– Nem is tudok jól gitározni. Te tényleg ezt akarod életed végéig hallgatni? – érkezett vigyorral a válasz.
– Eleredt az eső! – ujjongott a nő.
– Akkor gyerünk, nem hagyhatjuk ki! – és máris kint ölelték egymást a tölgyfák melletti tisztáson. A nő finom ujjaival lesimította a férfi szakállára telepedett cseppeket, aki gyöngéd csókkal érintette ajkát. Az Élet elégedett mosollyal nyugtázta, hogy jól dolgozott, majd sarkon fordult, magukra hagyta őket. Még nagyon sok munka várt rá.