Mai történet
Gyulu és női társa Pulu a padon ültek, egészen addig, amíg a zsaruk be nem kanyarodtak a rakparti utcába. Aztán menni kellett, mert hívták őket. Mindig ez volt, ha leültek arra a padra. Gyulu arcát sűrű őszes szakáll borította. Néha viszketett, főleg, mikor nehezen jutott fürdési lehetőséghez. Ez, így ősz táján gyakran előfordult, a Duna elvesztette már a nap melegítő erejét. Gyulu éppen ezért szúrós szagot árasztott, elég volt egy apró szellő, és beszürkült az aurája a saját szagától, ködös lett.
Pulut igazából Pulutykának hívták, apró, női formái elvesztek a viseltes, lila pulóver alatt. Haja jó ideje nem láthatott sampont, csimbókokban hullott a nyakába. Megállapíthatatlan színű nadrágja üresen lógott csontos fenekén.
Gyulu az elegáns ház falának támaszkodva figyelte a fiatal, szőke, nyurga növésű rendőrt, ahogy a kék-fehér autó motorháztetejére görnyedve írta Puluék adatait. Járőr párja a kocsiban várta. Hűvös lett az idő, fázott.
Pulu éppen az épület bejáratánál álldogált, energiaszintet mértek bent, festett hajú, elegáns nő ült a kényelmes fotelban, krokodilbőr táskája , hanyagul a földön feküdt, tűsarkú cipellős lábai mellett.
Jó húsz méterre onnét a derékig érő kőkerítés mögül, Rampesz Jenő kaucsukbaba-gyártó, jól menő vállalkozó kapaszkodott fel az ösvénytelen füves területen. Járása bizonytalan volta nehézkes mozgásának volt köszönhető. Jenő ugyanis öltözködött, éppen színes, kockás ingét tűrte be nagy méretű, indigókék farmernadrágjába, derékszíja szétcsatolt vége a bokájánál csüngött. Komótosan összekapcsolta, becsúsztatta a végét a bujtatóba. Fekete bőrzakóját megigazítva beszállt szürke, áramvonalas autójába és dolgát jól végezve, elhajtott a hajléktalanokat igazoltató rendőrök mellett.